Gyereknevelés útmutatóm - Bevezető

Mint ahogyan erre már egy korábbi cikkben utaltam is, szeretném leírni, hogy milyen megfigyelésekkel gazdagodtam az utóbbi években akaratomon kívül is nővéremnek és Németországnak köszönhetően.

Mikor kijöttünk Németországba, még nem éreztem azt a különbséget, amit azóta nemhogy saját bőrömön érzek, de látom és testközelből tapasztalom is. Mégpedig azt, hogy itt hogy vannak nevelne a gyerekek az otthoniakhoz, illetve az ismerthez képest és ezeknek a módszereknek mik a jó és a rossz következményei. De most is csak a legelején kell kezdenem.

„Szocialista” gyereknevelés

Nem vagyok pszichológus, fogalmam sincs hogy hívják az alábbiakban leírt nevelési módszert, de én csak szocinak hívom, mivel az előző rendszerben ez volt a szokás. Vagyis inkább ne is általánosítsunk ennyire, maradjunk annyiban, hogy az én családi körömben ezt a módszert találták helyénvalónak, illetve találják mind a mai napig. Hogy melyiket is?

A nevelési módszer két alappillérre épül:

1. A gyereknek kuss a neve.
2. A gyereknek tisztelnie kell a szüleit, az idősebbeket.

Mit értek ezek alatt a pontok alatt?

Az első nem más, minthogy a gyereket úgy kezelik a családban, mint valami nem is tudom. Jövevényt, aki majd úgy is elmegy, meg egyáltalán, nem is egyenrangú a szülei magaslatokkal. Ergo, nem kell megbeszélni vele semmit, nem kell bevonni a családi döntésekbe és egyéb eseményekbe, nem kell kikérni a véleményét, nem kell döntési helyzetbe hozni, majd anya és apa megmondja mi a jó neki. Hiszen gyerek, mit tud ő arról, hogy mit is akar valójában, mi a jó neki?!

Továbbá a gyerekkel nem kell megbeszélni fontos dolgokat mi több, egyáltalán nem kell a kis dolgairól beszélni, hiszen mi baja lehet egy gyereknek, ami olyan fontos lenne, hogy beszélni is kelljen róla? Az embernek vannak sürgetőbb problémái is. Családfenntartás, kijönni a havi fizetésből, stb.. Összességében itt a szülő dolga, hogy biztosítsa a gyerek számára a napi betevőt, az iskoláztatást, a ruházkodást, a gyerek dolga pedig hogy felnőjön, teljesítsen és kirepüljön a családi fészekből.

A második pont az, hogy mivel a gyerek a gyerek, így egyértelmű, hogy tisztelnie kell a szüleit, mégpedig alanyi jogon, akkor is, ha ezért a szülők semmit nem tesznek. Ez jár, nem is nyitunk vitát róla. Én vagyok az anyád/apád, én tartalak el, ergo tisztelj. Elvárás, nem kiérdemelt érdem. Tehát a szülőkkel nem beszélünk csúnyán, a szüleink irányában nem támasztunk elvárásokat, óhajokat is csak csínján, megszólalni ha csak kérdeznek (majdhogynem) és egyébként meg örüljön az ember, hogy már nem magázó viszonyban vagyunk. Ha a szülő mond valamit, azt különösebb fenntartás és/vagy nemtetszést nem kifejezve maradéktalanul végrehajtjuk, abban az időpontban és helyen, ahogy a parancs szól.

Ennek a pontnak a fontos velejárója az is, hogy a gyereknek igenis gondoskodnia kell a szüleiről miután elhagyja a családi fészket, dolga, hogy a szülei jóléte felől érdeklődjön és foglalkozzon a problémáikkal még akkor is, ha ő egy olyan kérdést sem kap viszonzásul, ami esetleg úgy hangzana, hogy „mesélj, mégis hogy vagy?”.

Na most meg kell mondjam, a fentebb röviden leírt nevelési módszer a katasztrófák katasztrófája, következménye pedig egy tökkelütött felnőtt, aki se dönteni nem tud, se nem életképes, fogalma sincs hogy működik a világ és olyan naiv, hogy csak az nem használja ki, aki nem akarja. Az ilyen felnőttek általában nem sikeresek, vagy csak nagyon nehezen jutnak el egy „magasabb” szintre, jobb életminőségbe. Ez utóbbihoz sok minden szükségeltetik, ami nem biztos, hogy megvan az egyénben, tehát a sikertelenség majdhogynem el van könyvelve. Folyamatosan kételyek gyötrik és nagyon nehezen boldogulnak a világ útvesztőiben. Folyamatosan meg kell nekik mondani, hogy most mi a teendő, mi az elvárás, nagyon nehezen jutnak el egy viszonylagos önálló gondolkodási szintig, cselekvőképességig, nehezen kezdenek bele nagyobb lépésekbe is.

Ugye mondanom sem kell, hogy én így lettem nevelve/nem nevelve? :)

A „modern kori” gyereknevelés

Nos, ez meg a másik véglet, amit most láthatunk. Ugyanis jelen pillanatban sokszor ott tartunk, hogy nem a szülő neveli a gyereket, hanem a gyerek a szülőt. Csak az a szegény pára ne sírjon, nehogy lelkileg valami problémácskája legyen, kapjon meg mindent, meg nem is tudom én mi. A szoci nevelés szerencsétlen felnőttjei, akik ugye nehezen tudnak döntést hozni belekerülnek egy nagyon nehéz életszituációba, mikor is nekik kéne tovább adni valamit, de hogyan, mikor azt sem tudják mit vagy hogyan is? Ki mondja meg nekik? Ja igen, anya és apa. De azt már tudják, hogy úgy nem akarják nevelni a gyerekeiket, hiszen az biztosan nem jó, érzik, tapasztalják. Akkor hogy?

Az egészben a pech, hogy most is bejön a történetbe az a szál, amikor megmondják nekik mit hogyan csináljanak, csak éppen ez a saját gyereküktől jön. Következmény: folyamatosan pattognak, azt csinálják és úgy, amit a gyerek akar, ez által halálosan fáradtak és mivel itt még az a pont sincs meg, hogy a „tisztelet elvárás”, így aztán nem is tisztelik saját porontyaik őket. Ki lesznek használva, a szavuk nem számít semmit, saját gyerekeik keresztbe lenyelik őket. Beszélhet anya vagy apa amit akar, ők úgy is csak azért vannak, hogy legyen meleg kaja az asztalon, tiszta ruha a szekrényben, áram, víz, fűtés, internet és egy szoba, aminek az ajtaját még be is zárhatom és közölhetem a szüleimmel, hogy békén lehet hagyni. Merthogy akkor békén is hagynak nemdebár?! Vagy morgolódnak? És akkor mi van? Semmi. Majd abbahagyják. Segíteni kéne a házimunkában? Fenét, nincs nekem kedvem ahhoz, majd megoldják, következménye úgy sincs, ha nem csinálok semmit nem igaz? Csövi, tolom is a lécet a haverokkal. Ekkor pedig megszólal a szocialista gyereknevelő réteg, hogy bezzeg az ő idéejében ilyet aztán nem lehetett és ő ezt mennyivel jobban kivitelezte. Kicsit faramuci, hogy nem látják, hogy a mai szülők kudarcai az ő számlájukra is írhatóak, hiszen a mai szülőket kik is nevelték fel? Ők. Hmm.......

Az egészben az a legnagyobb tragédia, hogy a szoci nevelés hívei teljes mértékben meg vannak arról győződve, hogy az ő módszerük maga volt a tökély, a modern nevelés hívei pedig teljes mértékben arról vannak meggyőződve, hogy az előbbi módszer semmilyen pontjában nem elfogadható. Közben pedig szerintem egyiküknek sincs igaza.

Miben különböznek a német gyerekek a magyaroktól?

Ez már első ránézésre is látszik, mondjuk nekem kellett egy kis idő, míg megtapasztaltam és saját szememmel is láttam a dolgot. Először is, a német gyerekek sokkal öntudatosabbak, mint a magyarok. Kortól függetlenül. Igen, egy 5 éves is. Látszik, hogy nincsenek elnyomva a szoci neveléssel, ezáltal van véleményük, amiket meg is hallgatnak, tudnak döntést hozni, amiben hagyják is őket, vannak célkitűzéseik és mindent összevetve sokkal jobban rátermettebbek, mint a magyar gyerekek. Ez utóbbiak ugyanis kisgyerekek maradnak nagyon sokáig, nem önállóak, bújnak anya szoknyája mögé, nem lehet velük beszélgetni, mert nincsenek hozzászokva. Ez persze most csak egy nagy általánosítás, a német gyerekek között is van anyámasszony katonája és magyar kisgyerekből is van rátermett.

Hogy az én korosztályomra is kiterjesszem a dolgot. Miben más egy német felnőtt egy magamfajta magyartól? Öntudatos, bízik magában, tudja mit csinál, önálló, nem érdekli, hogy kinek teszik az, amit és ahogyan csinál, ha úgy gondolja, hogy úgy a jó. Döntéseket hoz, és ami talán a legfontosabb: ki tud állni magáért. Ehhez képest egy szoci nevelésű magyar felnőtt? A már említett folyamatos kétségek, egy dolgot többször is átrág, hogy hogyan is lehet talán esetleg jó, önálló, de sosem biztos a dolgában, folyamatosan azt nézi, hogy mások ehhez vagy ahhoz mit szólnak és ami a legfontosabb: porig alázható és kihasználható. Meg kell mondjam, egy német felnőttel nagyon nehéz versenyre kelni, mikor az ember abban sem biztos, ami egyébként biztos hogy úgy van. És akkor még az egyéb tényezők, mert ugye ki is fog jobban érvelni?? Hát szóval szép kis helyzet.

De akkor lassan a nagy bevezető után el is érkezünk mondandóm lényegéhez, miszerint mit tanultam és látok jónak/rossznak a gyereknevelést illetően, azaz a saját kis útmutatómhoz, amit egyébként férjemmel közösen dolgoztunk ki itteni és otthoni megfigyeléseink és tapasztalataink alapján és vagy már százszor meg is fogalmaztuk, de még nem szedtük össze sosem. 

Már előre szeretném azonban hangsúlyozni, hogy persze minden megfigyelésünk szép és jó, azért a dolog korántsem ennyire egyszerű, illetve nem is ennyire fekete és fehér. Nagyon sok minden befolyásolja az adott szituációt, például, hogy milyen idős a gyerek, addig a pontig is hogy foglalkoztak vele, milyen jelleme van, stb. Szóval nincs bölcsek köve, egyszerűen csak törekedni kell az általunk vélt legjobbra. Ez pedig mindenkinél más. Az, hogy szerintünk mi a jó, az a következőkben olvasható, biztos vagyok benne, hogy mások szerint meg más a jó.
  
Mivel azonban már ez a cikk is borzalmasan hosszúra sikeredett, így úgy döntöttem, hogy magát az útmutatót a következő posztban osztom meg, ami ígérem, nem fog sokat váratni magára. :)