A kötődő gyereknevelésről

A minap olvastam egy, az egyik Facebook ismerősöm által megosztott cikket és nem állhatom meg, hogy ne fűzzek hozzá némi saját kommentet.

Amikor kiköltöztünk Németországba, nővérem elsőszülött kisfia éppen 2,5 éves volt és mivel ott is laktunk egy évet, így nevelésének ezen egy évben történő részleteit nyomon követhettem. Ezt persze elköltözésünk után is folytattam, mind a mai napig, de ez az egy év volt, amikor tényleg minden mozzanatba beleláttam.

Nem mondom, azóta is nagyon örülök ennek a lehetőségnek is, hiszen nagyon sok jót és kevésbé jót láttam nővérem "újfajta" nevelési módszerében, de mindenképpen sokat is tanultam belőle, így felfegyverkezettebbnek érzem majd magam, mikor ez a kis picur kibújik a pocimból. Nem állítom, hogy mindent tökéletesen fogok csinálni, hiszen ilyen nincs, de évek óta gyűjtöm a pozitív és negatív példákat a gyereknevelés elgondolásaiból - nem direkt, hanem pont saját esetünket véve, amiről nővéremmel is beszélgettünk már, illetve a már említett őáltala követett metódusokat - és kialakítottam egy képet, ami szerint úgy gondolom, hogy viszonylag normális felnőtté nevelhetem majd a porontyaimat. Persze hogy a gyakorlat mi lesz, azt nem tudom, de legalább már van irányvonal. :)

Visszatérve a cikkre. Megint csak bemásolok ide (forrással) egyet és adott pontokban kiegészítem azt. Egyébként majd leírom a saját elgondolásaimat is, de most csak a cikkre és annak pontjaira fogok szorítkozni.

A legnagyobb tévhitek a kötődő neveléssel kapcsolatban

---

Írta:

Boros Mariann

Néhány év kihagyás után – de a régi lelkesedéssel – ragadott újra virtuális tollat. Friss anyukaként kedvencei a baba-mama témák, ugyanakkor szívesen elkalandozik a divat, szépségápolás, lakberendezés vagy az utazások világába is, fantáziája mellett gyakran saját tapasztalataiból merítve ötleteket.

NyomtatásMentés gyűjteménybe

---

Hirdetés

A kötődő nevelést sokan úgy kritizálják, hogy közben nincsenek tisztában a fogalommal, és azzal, valójában miről is szól ez a szemlélet. Összeállításukban az öt legnagyobb tévhitet gyűjtöttük össze.

Fogalomzavar

A kötődő nevelés fogalmát hallva sokan téves képet alkotnak magukban, valószínűleg azért, mert a kötődő szónak pejoratív értelmet tulajdonítanak – a kötődésből a túlzott ragaszkodásra asszociálnak. Az angol  „attachment parenting” kifejezés szó szerinti fordítása helyett ezért talán szerencsésebb aválaszkész jelzőt használni, ami egyébként is sokkal kifejezőbb a szemlélet egészére nézve.

A kötődő/válaszkész nevelés kulcsa ugyanis, hogy a szülő a gyermek igényeire válaszol, partnerként kezelve őt, akivel szoros és kiegyensúlyozott érzelmi kapcsolatra törekszik. Természetesen fontos szem előtt tartani, hogy a kötődő nevelésben nincsenek szabályok vagy olyan recept, ami mindenkinél beválik – tulajdonképpen éppen az a lényeg, hogy a szülő figyelje és megismerje a saját gyerekét. Sok szülő egyébként anélkül alkalmazza ezt a módszert, hogy tudna róla: teljesen természetesen, ösztönből viselkedik így.

1. A szeretet elkényeztet

Noha az anyukák tapasztalatai mellett kutatások is bizonyítják, hogy egy kisbabának, kisgyereknek fizikai szükséglete, hogy szülei szeretetteljes közelségében legyen, mindig akadnak, akik úgy vélik, hogy egy gyereket el lehet kényeztetni a „túlzott” szeretgetéssel, odafigyeléssel. Sokan mondják például, hogy ha túl sokat van kézben és minden rezdülésére felveszi az édesanya, akkor anyámasszony katonája válik belőle, vagy épp terrorizálni fogja a szüleit.

A kötődő nevelés azonban teljesen más alapokon nyugszik, szerinte ugyanis a simogatás, a szeretgetés nem lehet az elkényeztetés eszköze, hiszen a felé áradó gyengédség révén a gyermek alapvető szükségleteit – mely ideális esetben a szülő részéről is fennáll – teljesítjük.

Én sem gondolom, hogy a szeretgetés okozza az elkényeztetést. Eddigi tapasztalataim alapján nem azért lesznek a gyerekek elkényeztetettek, mert otthon nagyon szeretik őket, hanem azért, mert valóban akkor is felkapják őket, amikor nem is azért sírnak, mert bajuk van.

A sírásnak is vannak alfajai, amit egy anyuka nagyon is jól meg tud különböztetni (ha én megtudtam, akkor a gyerek anyjának mindenképp meg kell tudnia). Ezek:

1. hisztizős sírás
2. anya baj van sírás
3. követelőző sírás

Ezekről majd bővebben írok is, hiszen ez nem ilyen egyszerű, de látom, hogy a rossz helyen kezelt sírásra való rossz válasznak mik a következményei általában.

Szóval a gyereket igenis tessék nagyon szeretni, figyelni rá, törődni vele, de a határokat neki is meg kell tanulnia.

2. Bármit szabad, a lényeg, hogy ne sírjon

Az a gyermek, akinek szülei mindig odafigyelnek az igényeire – melyeket csecsemőként jobb híján sírással fejez ki – azt tapasztalja meg, hogy amikor jelez, válaszolnak neki, így biztonságban érzi magát. Sokan mégis azt vallják, hogy a sírásra nem kell reagálni (ők azok, akik előszeretettel tanácsolják azt is, hogy az édesanya „nyugodtan hagyja sírni a gyermekét, legalább tágul a tüdeje”). Az ilyen filozófiával azonban csak azt lehet elérni, hogy a csecsemőben tudatosul, hogy a környezete nem reagál a felmerülő igényeire, így egy idő után nem is fog jelezni – inkább sírás nélkül, némán szorong.

Persze, egészen más helyzet, amikor egy csecsemő sírásával jelzi, hogy valami nincs rendben, mint amikor például egy kétéves gyerkőc azért fakad sírva, mert nem enged meg neki valamit az édesanyja. A kötődő nevelésben tehát a közhiedelemmel ellentétben nem az a cél, hogy a csemete sírás nélkül cseperedjen fel, hanem az, hogy amikor az érzelmei kifejezésének ezt a módját választja, a szülő valahogyan reagáljon rá, ne hagyja őt magára. Tehát a kötődően nevelő szülők is szabnak határokat és mondanak nemet, akár akkor is, ha sírás a vége. Csak átgondolják, mikor van ennek létjogosultsága.

Így van. Tehát a sírásra való reakció a fontos. Illetve az nagyon fontos, hogy a megfelelő sírásfajtára a megfelelő reakció érkezzék. Egy hisztizős sírásra nem jár ölelgetés, egy anya baj van sírásra pedig semmi esetre sem jár leszidás.

3. A szüleivel együtt alvó gyerek soha nem lesz képes önállóan aludni

A válaszkész nevelés hívei közül sokan alszanak együtt csemetéjükkel, hiszen ez az egyik legkézenfekvőbb – de természetesen nem kizárólagos – módja, hogy éjjel is azonnal reagálni tudjanak a bébi jelzéseire. Noha az alvásnak ez a formája a világ nagyobbik felén teljesen természetes és megszokott, a modern nyugati kultúrákban inkább a külön szoba – kiságy kombináció a társadalmilag elfogadott. Olyannyira, hogy sokszor még a szülő-gyermek körüli szakemberek (védőnő, gyerek- vagy háziorvos stb.) is kompetenciájuknak érzik beleszólni, hogy ki hogyan aludjon, ezzel sok esetben lelkiismeret-furdalást okozva a szülőnek.

Az együttalvással kapcsolatos általános tévhit szerint ugyanis az a szülő, aki egyszer beengedi ágyába a gyermekét, soha többé nem fogja tudni kitenni onnan. Ellenben a tapasztalatok azt mutatják, hogy a gyermekben is fellép előbb-utóbb az az igény, hogy külön ágyban, szobában aludjon. Érdekes módon az együttalvás problematikája általában sokkal inkább foglalkoztatja a család környezetét, mint magukat a szülőket, akik nyilván saját elhatározásukból választják meg, hogyan és hol altatják gyermeküket.

Nem vagyok annak a híve, hogy a gyerek a szülői ágyban aludjon. Természetesen kivételek lehetnek, de ne szokjon hozzá. Egyrészt az igény a később külön ágyban való alvásra nem feltétlenül jön meg, és akkor bizony ciki van, másrészt nem csak ebből a szemszögből nézzük a dolgot. De ezt is majd egy külön cikkben.

A lényeg, a gyerek picuri korában igenis aludjon a szülői szobában, hogy minden rezdülésére a mihamarabb tudjon a szülő reagálni, de ne a szülők ágyában, hanem a sajátjában a szülői ágy mellett. Így is megvan a közelség, hallja a szülők szuszogását (horkolását), mint eddig is a pociban és ha baja van, hamar segítséget is kap. De így nem szokik ahhoz hozzá, hogy a szüleivel aludjon és még a szülők is jobban fognak tudni aludni.

4. Bizonyos kor fölött zavarokat okoz a szoptatás

Ideális esetben a válaszkészség a szoptatásra is érvényes, ezért sok anyuka dönt úgy, hogy addig szoptatja gyermekét, ameddig az igényli, és ameddig mindkettőjüknek jólesik a dolog. Sajnos azonban az együttalváshoz hasonlóan szoptatás terén is gyakran előfordul, hogy a környezet rosszallóan tekint az efajta nyitottságra: akadnak, akik képesek a hosszantartó szoptatást a legkülönbözőbb felnőttkori szociális és pszichológiai problémákkal összefüggésbe hozni, sőt (extrém korlátoltság esetén) még a homoszexualitás okaként is beazonosítják.

Ez a fajta támadó attitűd persze könnyen elbizonyalaníthatja a szülőket, még akkor is, ha a WHOegyértelmű ajánlást fogalmaz meg a szoptatás időtartamára vonatkozólag: lehetőség szerint a gyermeket hat hónapos koráig kizárólagosan, majd a hozzátáplálás mellett a gyermek kétéves koráig vagy akár tovább érdemes szoptatni.

Emellett az is tisztázott, hogy a hosszan szoptatás nem hozható összefüggésbe semmilyen betegséggel vagy zavarral, ugyanakkor pozitív hatásai az anyára és gyermekre, valamint a kettőjük közti kapcsolatra nézve felbecsülhetetlenek.

Ebben én eddig nővéremnél nem tapasztaltam semmi extrát azon kívül, hogy hajrá annak az anyukának, aki a gyerek fogzási időszakában, illetve már meglevő fogakkal (amikkel bizony harap és elmondás szerint marhára fáj) szoptatni tud és akar! A leválasztást általában akkor végezte el nővérem is, mikor a gyerek elkezdett harapni és bizony ebben az időszakban még nemigen lehet vele megbeszélni, hogy ugyan kislányom/kisfiam, ne harapjál már...

Szerintem amúgy a szoptatás abszolút egy ártalmatlan dolog, de ne csodálkozzunk, ha ferdén néznek ránk abban az esetben, ha egy gyereket még 3-4 évesen is szoptatunk. Egy értelmesen és következetesen nevelt 3-4 éves gyerek bizony már komoly dolgokra is képes, és a szopika nem feltétlenül kell hogy hozzátartozzon a mindennapjaihoz. 

5. A hordozás gátolja a mozgásfejlődését

Noha számos előnyüknek köszönhetően a hordozóeszközök (kendők, mei tai-ok, csatos hordozók stb.) egyre szélesebb körben terjednek, akadnak, akik még mindig ferde szemmel, szánakozva nézik a batyuból kitekintgető vagy épp békésen szunyókáló csöppségeket. A „nem rossz-e neki ott?” típusú kérdések persze adódhatnak pusztán kíváncsiságból is, valamiért mégis időről-időre felmerül a gondolat, hogy a hordozott gyermek lemarad a mozgásfejlődésben.

Ezt a tévhitet azonban muszáj eloszlatnunk: a megfelelő eszközben és pozícióban hordozott kisgyermeketnem szenved semmilyen hátrányt, hiszen a mozgásfejlődés inkább érés, mint gyakorlás kérdése. A babahordozás hatására ugyanakkor az egyensúlyérzék tekintetében pozitív hatás figyelhető meg!

Tudományos oldalról sosem közelítettem meg a kérdést, de a látottak alapján abban biztos vagyok, hogy ez minden, csak nem káros. Persze ki a kendőre, ki a kész hordozókra esküszik, ebben nincs is tapasztalatom, döntse el mindenki ki mit lát megfelelőnek, de nem hiszem, hogy itt ördögöt kéne látni a falon. Nem azt mondom, szerintem a baba számára (leszámítva a testközelséget) fikarcnyi előnye sincs, inkább a szülőknek praktikus, de hogy hátránya sincs, az is biztos.

forrás: http://www.bien.hu/szerelem-es-csalad/gyermekneveles/a-legnagyobb-tevhitek-a-kotodo-nevelessel-kapcsolatban/122981

Hát szóval ennyit ezekhez a pontokhoz. Mint mondtam, a gyereknevelési megfigyeléseimről egy külön cikket fogok írni, amivel egyet lehet érteni vagy nem, ez alkalommal viszont ennyi. 

Persze biztos vagyok abban, hogy a fentieket is sokan máshogy látják, végül is mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy hogyan neveli fel a porontyait, de abban a tévhitben ne ringassa senki magát, hogy amit csinál, az a kizárólagos jó csak. Mert ha valamit még életemben megtapasztaltam:  egy gyereket nem lehet tökéletesen felnevelni, egy pillanatig sem kell hinnünk, hogy nekünk menni fog. De minden esetre törekedni kell az általunk vélt legjobbra.