A kezdeti idők

Mint a "Rólunkban" már kicsit megpedzettem, nem kellett hozzá túl nagy elhatározás és készülődés, hogy mindent hátrahagyva kirepüljünk Magyarországról. Itt nem a klasszikus értelemben vett mindenről beszélek, nem volt lakásunk, bérleményünk, semmink se, de hogy is lehetett volna, ha még nem is dolgoztunk egy percet sem odahaza? Legalábbis nem úgy, hogy azt nem egyetem melletti, vagy nyári munkának lehessen betudni. Szóval ebből a szempontból semmiféle nehézségbe vagy késleltető tényezőbe nem botlottunk. Nem. A minden a családunkat, a barátainkat jelentette. 

Akkoriban még fogalmunk sem volt róla, mi több, el sem tudtuk képzelni, hogy ezzel tulajdonképpen nagyobb áldozatot hoz az ember, mint akármilyen ingósággal. Bármi tárgyszerű pótolható, de a kiépített baráti kapcsolatok azok nem. Legalábbis sokkal nehezebben, mint bármi más. Ha az embernek gyereke sincs, akkor meg még nehezebb. De erről majd egy másik posztban.

A megegyezés nővéremékkel amúgy úgy szólt, hogy egy évig vállalják azt, hogy náluk lakhatunk, ez alatt az idő alatt saját lábra kell állnunk. Koszt kvártély tehát van, a feltételeket pedig mindjárt sorolom. Az egészben az volt a legjobb, hogy az embernek bizony ez egy nagy biztonságot adott és arra sem volt így szükségünk, hogy szerencsétlen módon még jobban eladósodjunk. Erre nagyon sok mindenkinek nincsen lehetősége és ha mégis, nem feltétlenül elég egy barát, de még egy közelebbi rokon sem hozzá. Az együttélés mindenképpen megviseli mindkét felet, kompromisszumokra késztet és kiszolgáltatottsági helyzetbe is. Szóval aki azt hiszi, hogy mekkora mákunk volt, annak csak részben van igaz. Az volt. De mindennek ára van.

Az egy év így első hallásra soknak tűnhet, hisz sok kivándorló van arra ítélve, hogy pillanatok alatt feltalálja magát és beilleszkedjen, munkát keressen, rendezze az életét, valamit összehozzon. Nálunk viszont annyiban volt más a helyzet, hogy a fentebb említett szerencsénket kihasználva abban egyeztünk meg nővéremékkel - és ehhez ők is ragaszkodtak -, hogy csak és kizárólag a szakmánkban helyezkedhetünk el. Na most ez annyira nem egyszerű, ha az ember nem beszél németül...

Férjem, akkori barátom már tanult odahaza németül, 12 kemény évet ölt a nyelve, de elmondása szerint - és mivel az utóbbi 5 évben egy mukkot nem foglalkozott a nyelvvel -, az egész alig ért többet, mint az a tény, hogy én sosem tanultam. Megvoltak az alapismeretei, de mint mesélte, azzal nem sokra ment, hogy otthon még a nyelvvizsgán is, a bevásárlós témával ha mindig szalámit vett és kenyeret prímán elvolt. Na most idekint ha az ember nem állandóan szalámit akar enni a kenyeréhez, akkor nem árt kicsit bővíteni a szókincsen.

A második gondja a megértéssel volt. Én ezt akkor még nem tudtam, mert ugye mukknyi tudásom sem volt, de azóta nagyon is tudom, hogy a magyarok német nyelvtudásának mik a jellegzetes ismérvei. Először is, minden betűt kimondunk (én is, hiába tanultam idekint a nyelvet). Pedig az nem "kisszen", hanem "kisznnn", nem "morgen", hanem "morgnnnn", nem "mutter", hanem "muta" és még lehetne sorolni. Persze sok minden függ tájegységtől is, de nagyjából áll ez a megállapítás. 

A másik dolog, amibe viszont fájdalmasan beletörik a fülem, az az "ei" hang otthoni használata. Eddig akárkit is hallottam otthoni magyart németül beszélni (beleértve a némettanárokat is!), mindig kivert a víz tőle. A bor nem "vejn", hanem "vájn", az enyém nem "mejn" hanem "májn" és bizony az a szerencsétlen Einstein sem "ejnstejn", hanem "ájnstájn". De ez utóbbiba megegyeztünk már a férjemmel annyiba, hogy egye az egészet a fene, ő magyarul "ejnstejn", németül meg "ájnstájn", merthogy ez egy név. Mint ahogy az Eifel torony is magyarul "ejfel", németül meg "ájfel" torony. 

És ha már nyelvismeret: a sajt nem "kéze", hanem "keéze". Úgy nagyjából, de írásban nehéz visszaadni. De ez már nagyon finom dolog.

Úgyhogy férjem eleinte a megértéssel és bizony a nyelv újraélesztésével volt elfoglalva. Gyorsan beszélnek, tájegységet beszélnek, szóval az ember kitörölheti nemesebbig felét egy középfokú nyelvvizsgával. Mert akármennyire is fájdalmas tény: a középfokú nyelvvizsga bizony éppen hogy csak ahhoz elég, hogy az ember éppen hogy csak ne haljon éhen. Kis túlzással, de ez az igazság. Ezt még én is megállapítottam, mikor idekint letettem a középfokot. Meg is veregettem a vállamat, hogy na, elértem azt a szintet, amivel még semmit se lehet csinálni, de legalábbis már alig értem a nyelvet. Tök jó! :)

Egyébként kiérkezésünk másnapján mentünk is bejelenteni magunkat, harmadnapján meg kezdtem is a német kurzust, minden le volt zsírozva. De ezt majd egy következő posztban. :)