Érdekes családom - Kapcsolatom a szüleimmel

Szokták volt mondani, hogy minden családnak megvan a maga keresztje és bizony ez a kereszt nagyon különbözőképpen nézhet ki. Vannak súlyosabb esetek és vannak kevésbé azok, de mindenki a maga baját véli a legsúlyosabbnak, ami azt hiszem érthető is. Amíg nem ismerünk olyan esetet, ami rosszabb lenne a sajátunkénál, nem is lehet elvárni, hogy ez másképp legyen. Márpedig hallani rosszabbról és tudni milyen az, két különböző dolog.

Az én családom keresztje a harmónia teljes hiánya. Valahogy nem vagyunk képesek a másik dolgainak örülni és mindenben csak az ördögöt látjuk a falon. Valójában ez az egész hosszútávon nagyon fárasztó és hogy őszinte legyek, én nagyon nem szeretem. Nem szeretem, hogy oda kell figyelni kinek mit és hogyan mondd az ember, hogy hajlamos vagyok mindenben csak a szálkát keresni és azt sem, hogy nem egyenlő senki senkivel. Borzasztóan szívja az energiámat. Mondhatni, a saját családom életem energiavámpírja. De a történet nem itt kezdődik.

Anyai nagyszüleim már eleve elég érdekes emberek (voltak részben, nagyapám már meghalt). Ezt nem csak nekem, mint gyereknek kellett megtapasztalnom, hanem már anyukámnak is. Az ő családjában fennállt a klasszikus „a kisebbet szeretik a legjobban” esete, aminek az volt a következménye, hogy ő valahogy sosem tudott úgy érvényesülni a szüleinél, mint a húga. Igaz, elbeszéléseiből arra következtetettem, hogy valamelyest nem is illett bele jellemileg sem a családi képbe – ellentétben a testvérével -, amit lázongó természete még tovább súlyosbított.

Ennek hatására már ott is versengés alakult ki a szülői kegyekért, amiben anyukám sosem lehett a győztes, teljesen mindegy mit is csinált. Ez egyébként eléggé meg tudja keseríteni egy ember életét, hiszen mindenki arra vágyik, hogy a szülei igenis becsüljék meg, szeresség, büszkék legyenek rá. Emellett az ő életét még tovább nehezítette az is, hogy párjául nem egy karakán embert választott, csupán egy végtelenül jószívűt és dolgost. Nem tudom mondjuk mennyire lett volna igénye a karakánságra, mert tapasztalatom alapján (mint nagyapám is) nagyon szereti, ha az ő véleménye érvényesül, az ő igazságával.

Mindezen fiatalkori szituációknak és tapasztalatoknak köszönhetően, illetve egy erős partner hiányában, elkerülhetetlen lett, hogy már ő maga se legyen egy kiegyensúlyozott felnőtt. Az ember persze azt gondolná, hogy mások hibájából tanulva ez majd később változni fog, de ez sem feltétlenül van így, ez is az egyéntől függ. Így esett, hogy anyukám mindig is nagyon dolgozott azon, hogy ő és az ő családja is elfogadásban részesüljön a nagyszülőknél, észre sem véve, hogy ezzel nem mást áldozott fel, mint saját alapított családját a beleszületett családja előtt. A legrosszabb az egészben pedig az, hogy ez utóbbiak véleményem szerint még jót is nevetnek az egészen, de kihasználni mindig is kihasználták a pozitív oldalait.

Elérkezett tehát az az idő, hogy édesanyám is családot alapítson választottjával. Lett is 3 gyereke, a 3. nagy korkülönbséggel lemaradva a másik kettő mögött. Az ember megint azt hihetné, hogy akkor ő volt a kiskedvenc, de ez esetben ez sem így alakult.

Mindhárom gyereknek megvolt a maga nehézsége. A legidősebb, nővérem péládul állandó figyelemért harcolt. Ezt azonban olyan jól sikerült neki végigvinni, hogy a mai napig ő az etalon, bármilyen kérdésben is, bár a szüleim iránta való nagy imádatának azt hiszem az is az oka, hogy a nagyszülői oldalról ő volt az egyetlen elfogadott unoka hármunk közül. Ez persze anyukám szemében piedesztálra emelte őt, amiről a mai napig nem is esett le, apukám meg mindent úgy lát mint anyukám. Nemhiába is működik a házastársi kapcsolat. Bátyámnál már más volt a helyzet, ő nagy csatákat vívott mindig is anyával. Természetében kiköpött mása anyának, két dudás pedig sosem fért meg egy csárdában (azt hiszem ez volt a helyzet anyu és az apja között is). Mindketten nagyon nehéz természetűek és nagyon megvan a véleményük mindenről (ez apán kívül amúgy mindegyőnkre igaz. Merthogy apának az a véleménye, ami anyának).

Aztán persze voltam én, a kicsi. Nekem két irányvonal volt a nevelésemben. Az egyik, hogy úgy sem leszek olyan jó, mint nővérem (azaz bármit is csináltam, mindig is bezzeg nővérem volt rá a válasz), a másik meg, hogy mivel anya nagy mértékben le volt foglalva a bátyámmal vívott harcokkal, így én mondhatni csak úgy mellékesen felnőttem a háttérben. Mint olyan, semmi jelentőségem sincs a mai napig a családban, hiszen se nem tapostam a figyelemért, mint ahogy azt nővérem teszi, illetve sosem voltam eléggé vehemens ehhez, se nem ellenkeztem anyánkkal, mert nekem sokáig az ő szava szent volt. És persze ott volt mindig is a megfelelési kényszer, hogy egyszer engem is úgy elfogadjon, mint nővéremet. Ehhez persze még az is hozzájárult, hogy én viszont egy korosztályba tartoztam a húga gyerekeivel, akik a nagyszülőknél már születésük jogán is jobbak voltak, mint én (teljesen mindegynek véve az ugyanolyan vagy akár esetenként jobb eredményeimet az iskolában és az azon kívüli területeken), így hát anyu is úgy gondolkodott, hogy valószínűleg az ő szülei szava is szent, ergó tuti minden úgy van, ahogy azt a szentélyben mondják. Mondjuk ki, esélyem sem volt soha a szülői odafigyelést és megbecsülést elnyerni (mint ahogy már anyának sem volt), de ehhez is idő kellett, míg rájöttem, elfogadásán pedig még dolgozom. Más kérdés, hogy én erre rájöttem és más döntésre is jutottam végül a kérdésben, mint anyu.

Az ember tehát vannak dédelgetett álmai, de valamikor kénytelen felébredni és szembenézni a valósággal. Mikor már 20 éve hallgattam, hogy igazából semmi nem jó, amit csinálok, mertha valamit is elértem, akkor de a nővérem, ha meg valamit nem úgy csináltam, akkor is de a nővérem, de legalábbis akármi is volt, de a nővérem. Erre a tényre amúgy még közeli családi barátaink is felhívták anya figyelmét, hogy jó lenne nem folyamatosan a földbe döngölnie engem ezzel, hiszen (micsoda csoda), de minden gyerek más, nagy sikereket nem értek el e téren, a tendencia tartotta és tarja magát.

Szóval ott ültem 20 évesen az egyetemen, éppen a nem tudom én hányadszorra kisírt állapotomban, merthogy nem vagyok olyan, mint a nővérem, ha megpusztulok se, mikor is megismertem későbbi férjemet, aki egy teljesen más világszemlélettel robbant be az életembe, mint amit eddig ismertem. Ő terelgetett abba az irányba, hogy ne foglalkozzak azzal, ha nem felelek meg, akkor nem felelek meg és kész. Éljem az életem, foglalkozzak a dolgaimmal, a családommal éppen ahogy jól esik, de ne befolyásolja folyamatosan a döntéseimet az, hogy vajon anyám mit szólna hozzá (egyébként ez a mai napig az első gondolatom, ha valamit el kell döntenem, de aztán le is rázom magamról azzal, hogy mivel teljesen mindegy mit csinálok, úgy sem lesz jó, ezért aztán valljuk be, tök mindegy mit gondol róla anyám).

Ekkor kezdődött el egy hosszas folyamat első fejezete, mégpedig az, hogy érzelmileg függetlenítsem magam ezektől a dolgoktól. A folyamat lassan 10 éve tart és még mindig nem vagyok független tőle, de lassan már annyi pofont kapok annyi oldalról szeretett családom részéről, hogy az ember tényleg nem tud mást csinálni, mint azt mondani, hogy hát jó. Ha nem, hát nem.

Ezen idő alatt megismertem egy másik családod is, férjem családját (illetve férjem gyerekkori haverjának családját is),  aminek szintén megvan a súlyos keresztje mégis, van egy nagyon fontos vonása. Hiányzik a rosszindulat, az irigység, a versengés. Most a szűk családi körre értem. Hogy bármit mondhat az ember, nem lesz miatta elítélve, nem sértődik be miatta a másik évekre, nem néznek rá csúnyán, mi több, számít a véleménye. Említettem, hogy ugye semmi jelentőségem nincs a saját családomban, ezzel együtt a véleményemnek sem. Ezért aztán furcsa volt, mikor először találkoztam azzal, hogy van, aki bizony az én véleményemet is meghallgatja és akár még fontolóra is veszi, amit mondok. Tényleg furcsa érzés. És ugyanez férjem legjobb barátjának családjánál is, akiket volt szerencsém nem olyan rég megismerni. Hogy ott a gyerekeknek nem „kuss a nevük”, hogy ők beszélgetnek nagyon is fontos dolgokról a szülőkkel, hogy egyenlő félként vannak kezelve a családi életben, meg vannak hallgatva, kötetlen beszélgetésekben vesznek részt és egyáltalán, az ember nincs görcsben, hogy esetleg valamit nem úgy mond vagy csinál, hanem tényleg szabad lehet az otthoni családi légkörben és nem kell attól tartania, hogy mikor melyik oldalról fúródik egy penge a hátába.

Azt hiszem eddig nem is igazán fogalmazódott meg bennem, hogy ilyen is létezhet, hiszen nem ismertem. Sokáig teljesen meg voltam arról győződve, hogy a mi családunk egy etalon, hogy ez a normális, ami nálunk van és minden tökéletes és nekem igenis küzdenem kell azért, hogy olyan legyek, mint nővérem, teljesen normálisnak véve a dícséretek és a törődés hiányát is.

Érdekesnek találom, hogy anyában sohasem fogalmazódott meg az az igény, hogy ha a saját családja nem fogadja el, akkor ne fogadja el, a születendő gyermekeit nem ebben a torz világszemléletben akarja felnevelni, jobban mondva, nem így. Mert bennem megfogalmazódott. Bár anya soha nem vette komolyan amit mondok, így gondolom azt se, amikor bizony azt mondtam neki, hogy az én gyerekeimmel, azaz az unokáival nem fogja azt csinálni, mint a nagyszüleim velünk unokákkal, mert én ennek nem vagyok hajlandó kitennia családomat, kerül amibe kerül. Engem megkülönböztethet, lehet a fejemhez a bezzeg nővéremeket vágni, de a gyerekeim ebből nem fognak kapni, mert nem fogom megengedni. És az apjuk sem.

Most dokan azt hihetitek, hogy ördögöket látok, de van egy megmásíthatatlan tényem az igazamat alátámasztva. Mégpedig a férjem, aki mint mondtam, nem ebben nőtt fel. Ő ugye csak az én férjem és mint olyan, velem együtt lesüllyedt a nem számít vonalra, aminek bizony már ő is hangot adott. Azaz, az én befolyásolásom nélkül is érzi, szóvá tette nálam. Amikor otthon vagyunk ugyanis, valahogy mindig csak tőlünk az elvárás, hogy szolgáljuk ki az egész famíliát, a többieknek egy rossz szó nem lesz szólva, ha nem szedik le az asztalt, nem segítenek kávét csinálni vagy egyáltalán. Bátyám esete sem könnyű, de ha nővérem valamihez hozzányúl, természetesen arannyá válik és nagy köszönet jár érte, míg ha én csinálok meg valamit az természetes, mi több, mi az, hogy csak ennyit.

Egyébként férjemnek az volt az első ilyen döfés, mikor is anyám az esküvői tortánk vágása közben szalajtotta el őt, merthogy ő szomjas és hozzon neki vizet. Férjem karakán ugyan, de végtelenül türelmes természet, szóval hozott neki és nem szólt semmit, de utána nem átallotta szóvá tenni nekem, hogy csak a körülményekre volt tekintettel, mert az embert ne küldjék már el a saját esküvői tortája mellől, amikor mindenki amúgy is őt figyeli, csak azért, mert anyós nem hajlandó tenni 3 métert a pultig és pont akkor akar vizet inni. Ezzel pedig tényleg nem lehet vitatkozni, igaza van. (És ez nem az első és utolsó ilyen eset volt csak aznap.)

Egyébként ugyanezen nap reggel, tehát az esküvőm reggelén történt, hogy útravalóul nem mást kaptam anyámtól míg vitt a fodrászhoz és kozmetikushoz, ahol aztán egyedül ott is hagyott, hogy de aztán ha megyek ennek és ennek az esküvőjére, akkor mennyi pénzt illik majd vinnem. Reggel, az esküvőm napján. Esetleg valami olyasmi, mint de örül, de izgatott, mint örömanya, ne izguljak, biztos minden jól fog menni, ilyesmik, nem, azt nem. De ha majd másnak lesz az esküvője, hogyan illik megjelennem, az fontos volt. Más kérdés, hogy úgy visszamondtam neki a véleményemet, ami nem megszokott tőlem, de a reakciójából ítélve nem hiszem, hogy valamennyire is megérintette. És ez itt a lényeg. Ugyanis ekkor kezdődött a folyamat második része, azaz a tényleges érzelmi kötődés lerázása, hiszen a másik féltől ez úgy sincs meg.

Mindig is gondolkodtam azon, hogy miért nem vagyok közvetlen, miért nem szeretem, ha megölelnek, ha hozzámérnek, ha bejönnek az intimszférámban, miért teremtek és tartok fennt kapcsolatokat olyan nehezen, miért nem tudok dícséretet és bókokat fogadni, miért nem hiszek magamban és a tudásomban, miért alázhat meg bárki ember fia anélkül, hogy ezt szóvá tenném. Aztán felnőtt fejjel már rájöttem, hogy bár szokás mondani, hogy nem lehet a múlton keseregni (valóban nem), de azt még pszichológusok sem vitatják, hogy az emberre kihatnak gyerekkori élményei. Én pedig ilyen téren semmit nem kaptam anyától. Vagy ha igen, túl keveset ahhoz, hogy legyen jelentősége. Őt magát sem vagyok képes rendesen megölelni, nem érzem, hogy bármit is szívesen elmondanék neki (ennek egyébként egyéb okai is vannak), vagy akármiről is érdemes lenne vele beszélgetnem. Évekig próbáltam ez utóbbit is. Nem voltam soha komolyan véve, hogy már magamat sem veszem komolyan, illetve még a testvéreim sem vesznek komolyan, meg aztán igazából a munkatársak sem és lehetne is sorolni. Nem is csoda. Mégis miért venne komolyan akárki is olyasvalakit, aki saját magát nem képes komolyan venni? És ennek és a fent említetteknek akkor is van hatása a mostani életemre, ha távolról, mintegy idegenként szemlélem azt, függetlenítve magamat a „traumáimtól”.

A történetnek gondolom viszont nem az utolsó cseppje, de már az utolsó cseppjek egyike, mikor is teherbe estem. Ez is mintegy elvárás volt már, annyira nem volt megható pillanat, mikor végül nagy örömmel elmeséltem otthon. Hisz mi ebben is az újdonság? Nővéremnek már két gyereke van. És ha lehet egy sejtésem, az eddigi tapasztalataimra alapozva úgy gondolom, hogy az ő gyereki mindig is többet fognak érni anyuék szemében, mint az enyémek. Más kérdés, hogy anyával ellentétben bennem nagyon is erős az igény, hogy a saját gyerekeim boldogságát egy ilyen oltáron ne áldozzam fel, legyen ennek bármilyen ára. Az embernek ugyanis innentől fogva két családja van. Az, amelyiknek akkor sem felel meg, ha a nyakát szegi is, illetve az, amelyet „létrehoz”. És mivel az utóbbiban alaphangon a szeretet a feltétel nélküliségből fakad és indul, számomra nem kérdéses, hogy mibe fogom az energiáimat ölni. Sajnálom, hogy anya ezt a mai napig nem így látja.

Szóval igen, terhes lettem. Erre a nagy családi karácsonyi otthonlétem alkalmával nem az volt a válasz, hogy a kismama csak kímélje magát (anyósom ezzel ellentétben egy tányért nem volt hajlandó hagyni, hogy megfogjak, már már valóban kényelmetlenül éreztem magam emiatt), hanem teljesen természetes, hogy továbbra is kiszolgálja a családot, amelyből most mindenki jelen volt, azaz összesen 8 fő rajtam és a férjemen kívül. Igaz, csak én voltam terhes a megjelentek közül és bár nem gondolom, hogy akkor az embernek rögtön királykisasszonnyá kell változnia és a körme is letörik, ha csak ránéz valamire is, igenis, minek után volt olyan nap, hogy annyira elfáradtam, hogy majd leszakadt a derakam és egyszerűen erőmből nem ment tovább, nem azt vártam volna el válasznak, hogy ne hisztizzek. Nem hisztiztem hát. Elmentem aludni. Amikor pedig mondtam, hogy nem fogom hazavinni nyáron a másfél hónapos kisbabámat a hosszú úton, hogy lehessen nézegetni mi volt a válasz? De nővérem hazavitte. Ki gondolta volna, hogy megint van valami, amiben ő jobb??!

Azt hiszem ez volt az a pont, amikor azt mondtam magamnak, hogy én ezt nem bírom tovább és nem is akarom tovább csinálni. Ezt a részét az egésznek feladom, akkor legyen a nővérem a jobb, még terhességben is, vagy akármiben, amiben eddig is mindig jobb volt, vigyázzunk ki mit mondd a bátyámnak, aki megteheti, hogy oda se dugja az arcát egy családi összejövetelre ilyen olyan okoból (ez egy másik történet) még könyörgésre sem, én és a családom pedig ne számítsak, ne legyek lényeges. Elfogadom tehát, akkor ne számítsak, ne számítson a férjem, ne számítsanak a születendő gyermekeim, ne számítson a véleményem, az életünk, semmink se. Viszont akkor a következmények se számítsanak. Miszerint a szüleim véleménye akármihez is, amit innentől fogva csinálunk. És bizony, eljutottam arra a pontra, hogy valóban nem számít mit gondolnak, mit váránk el, mit akarnának, mi van egyáltalán.

Tudom nagyon jól, hogy születendő gyermekemnek és a férjemnek fontos és értékes vagyok és leszek. Adott szeretetemre kapok is szeretetet, törődésemre törődést, odafigyelésemre odafigyelést, nem kell versenyeznem és jobbnak lennem senkinél, nem kell félnem, hogy egy esetleg nekem is megengedhető roszabb pillanatomban mit mondok vagy teszek. És anyósoméknak is fontos vagyok, tehát mégis van bennem valami, amit el lehet fogadni, ami megfelel, amit szeretni lehet. Ha egyik piac nem fogékony mindarra, amit kínálni tudok, akkor a másikon fogom. Vagyok már ennyire független érzelmileg, hozzáteszem nem saját döntésemből és nem kis energiámba tellett eddig eljutni. És időmbe. Mert 10 év sok idő. De ezt máshogy nem tudtam kezelni és nem is láttam és látom értelmét már máshogy kezelni. És ezért senki nem ítélhet el.