Sokan mondják, hogy a terhesség legszebb időszaka, mert ekkor már elkezd gömbölyödni a hasika és megszűnik a rosszullét is. Nagy általánosságban azt hiszem ez igaz is, legalábbis nekem szerencsém volt ezzel. Ahogy kiléptem az első trimeszterből megszűnt ez az idegesítő hányingerezés és kezdetét vehette a zabálás. Szerencsére nem nagyon szenvedtem a gyomorsavtól sem, így valóban kellemes időszakról volt itt szó. De nem mindenkinek ilyen és ennek ellenére vannak más tünetek.
A gyomorsavat említettem ugye, na ha ez meglátogat, az nem túl kellemes dolog. Ez egyébként már az első trimeszterben is így van és maradhat végig is. Ja, mondtam már, hogy aki hajlamos rá, annak az első trimeszterrel nem feltétlenül múlik el a hányingerezése, illetve a hányása? Vannak anyukák, akik bizony végigtaccsolják a 9 hónapot. De megéri!! :D
Aztán ebben a trimeszterben továbbra is tágul a méh, amit az ember nagyon is érez. De nem vészes. Igazából azzal vagyunk lefoglalva, hogy mindennap minden percében "befelé" kagylózunk, hogy végre érezzük-e megmozdulni a kicsit. Szóval igazából nem érünk rá foglalkozni holmi alhasi fájdalmakkal vagy mellfeszülésekkel, hiszen itt most nagyobb dologra várunk. Mégpedig arra, hogy ne csak a doki mondja meg nekünk, hogy a bendőnkben bizony egy gyerek lapul, hanem végre érezhessük is, hogy egy új élet növekszik bennünk. A szívünk alatt. Mondtam már, hogy amúgy inkább a felgyűrődött beleink alatt? Meg gyomrunk alatt? A végbelünk előtt?? Nézett már rá valaki arra, hogy hogy is néz ki ez "szívünk alatt" anatómiailag?
Hát bizony. Így. Nem elég, hogy a méhünk úgy 7 centiméterről egy hatalmas labdává nő, az összes belső szervünk elvándorol, összenyomódik tőle. Ennek következménye, hogy a 2. trimeszter végén egy jól telekajált gyomorral nem tanácsos éppenséggel nagyon előre hajolni, mert a nagy pocinkkal simán kinyomhatjuk a kaját a gyomrunkból, szájon át, előzetes figyelmeztetés nélkül. A fenti anatómiának köszönhetően pedig a levegőnk is fogytán, mivel hogy a tüdőnknek is egyre kisebb hely jut.
Aztán a tudja fene melyik hormonnak köszönhetően kezdődnek az éjszakai klotyóra járások, a rémálmok, amikben általában szeretteink nyiffannak meg kínkeserves körülmények között, esetleg a még meg sem született babánk, a vissza nem alvások, amiknek a végén még meg is éhezünk és másnap a melóban totál rottyon vagyunk, illetve a medence tágulás is, ami ismét egy fájdalmasabb folyamat. Itt megint csak valami hormon elkezdi előkészíteni a terepet arra, hogy a végén majd ezt a gyereket kitoljuk magunkból, aminek következménye, hogy néha alig tudunk menni, nemcsak azért, mert fáj, hanem mert az egész alhasi tájék átrendeződik. Én például azóta nemigen tudok kecsesen közlekedni, inkább csak döcögök, mert ugyan csak pár mm-ről van szó, de mégis érzem, hogy nem ott vannak a lábaim, mint annak előtte, ahol megszoktam őket....
A has növekedésével pedig egyre inkább érezni fogjuk a derekunkat is, amire érdemes odafigyelni. Észrevesszük, hogy az egyre nagyob pocó miatt egyre jobban előre engedjük esni a súlypontunkat deréktájban. Kitoljuk a fenekünket és homorítunk hátban, míg végül meg nem fájdul mindenünk. Mikor járunk, jó esetben próbálunk odafigyelni arra, hogy a lehető legkevésbé homorítsuk a hátunkat, ami a döcögésünk mellé még egy ilyen szexy Maci Laci stílust is kölcsönöz nekünk, de mindegy. A lényeg, hogy elkerüljük, hogy ne fájjon a derekunk. Annyira....
Aztán ebben az időszakban vagy jól érezzük magunkat, vagy nem. Nálam jönnek mennek a tünetek, egyszer nyomja a baba az ülőidegemet, hogy alig bírok talpon maradni, máskor semmi bajom nincsen, barátnők mindenféle magas vérnyomásokról és vizesedésekről számolnak be, esetleg hasviszketésekről és gyomorégésről. Kinek mi jut. De ez semmi ahhoz képest, hogy végre érezhetjük, hogy megmozdul a babánk.
A 20. hét környékén ugyanis bárminemű gyomor- és béltevékenységhez hasonlót tapasztalunk, az bizony már a poronty lesz. Égünk a vágytól, hogy hites férjünket is bevonhassuk az észlelésbe, de ő bizony két héttel az események után kell fusson, mire részt vehet bennük. Na nem baj. Egyszer ez is elérkezik. Az idő múlásával ugyanis babánk egyre nagyobb és erősebb, aminek köszönhetően rúgásai is egyre inkább észlelhetővé válnak. Illetve lassan kívülről is láthatóvá. De mindez még gyerekjáték, egy nagyon szép időszak, amikor már minden jelünk megvan arra, hogy kis picurkánk bennünk van, él, mozog, de még nem okoz semmivel sem fájdalmat nekünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése