Utolsó előtti nap a munkahelyen

2016.04.20 - Szerda

Lassan elérkezett ez is. Sokat váratott magára és most, hogy ilyen közel van, kicsit kétségeim vannak a továbbiakat illetően. Nem tudom miért van az, hogy az ember valamit nagyon vár, aztán mikor elérkezik az ideje, mégis inkább egy kicsit visszatáncolna. Hiszen olyan jól berendezkedtem már a kis helyemen, megvan a rendszerem, hogy hogyan végzem a munkámat, megvannak a doksimintáim, meg egyéb mintáim, minden összeállt. És most itt kell hagyjam az egészet. Fura érzés.

Persze alig vártam már, hogy ezt megtegyem. Így, a terhességem 9. hónapjának elején (a köznyelvben a 8. hónapban) már elég volt az egészből. Az utóbbi időben már nem élveztem a munkámat, hiszen nem azt csináltam, amit szeretek, hanem ami éppen rám maradt innen onnan mondván, hogy úgy sem vagyok már itt sokáig, már nem lehet rám bízni még egy kisebb építkezést sem. Kár. Ebből a szempontból például semmi kedvem már a munkahelyen tölteni az időmet. Aztán a másik faktor, hogy most már annyira rúgdal a kicsi is, hogy az embernek minden, csak nem kényelmes naphosszakat a gép előtt ülnie. Sokkal jobban elvan, ha mozgok, nem pedig csak ülve dolgozgatok. Ezen kívül ezernyi teendő vár még rám otthon és lassan kétségeim támadnak, hogy el tudom-e végezni őket, hiszen a pocak már eléggé kerek, a munka pedig sok.

Ahogy végignézek a pelenkázónkon, ami mindenre hasonlít (raktárra), csak épp egy pelenkázóra nem és belegondolok, hogy az össze cuccot, amit felhalmoztunk rá, valahova el kell tennem, valahol helyet kell találjak neki... A lakás pedig kicsit. Nem lesz sétagalopp így a végén. 

Aztán ott van a takarítás is. Amúgy is ráfér a lakásra egy tavaszi nagytakarítás, pláne most, hogy lassan érkezik a kicsi. Persze nem arról van szó, hogy mindennek laboratóriumi tisztaságban kell ragyognia, de azért az alapokat nem árt megteremteni, hiszen számolok azzal, hogy ha megszületik, minden bajom nagyobb lesz annál, mintsem hogy éppen hol kergetőznek a porcicáim.

Egyébként olvastam tanácsokat, hogy hogyan lehet felkészülni a szülés utáni időkre, hogy tehermentesítsük legalább az első időszakot. Ilyen például, hogy előre főzzünk mindenféle olyan ételt, amit fagyasztani is lehet és feltöltjük velük a fagyasztónkat. Persze ezt megint fújhatom, mert nekünk csak egy fagyasztófakkunk van, mégpedig akkora, amit egy hűtőhőz adnak. Tehát kicsi. És persze amúgy is dugig van, már csak a nagyon általános dolgokkal is, szóval erre esélyem sincs. Nem baj, van elég más dolgom, már januárban elkezdtem írni egy listát, hogy mit is kell megcsináljak, mert ha nem teszem, mire odakerülök semmi, vagy csak nagyon kevés dolog jut eszembe.

De vissza az utolsó előtti napra.

A munkahelyen is el kell intézni bizonyos előkészületeket a távozásra. Ilyenek például a fiókok személyes cuccoktól való megszabadítása, egyéb ingóságok feltúrása és szintúgy hazavitele, utánakérdezés hogy és mit kell hol leadni, a munkahelyi gép rendbe tétele, a feleslegesen felgyűlt dolgok törlése. Ugyan újra lesz telepítve a gép a következő versenyzőnek, de én például beszéltem a rendszergazdával, hogy vannak olyan mintanyomtatványaim, amiket én csináltam magamnak a munkámhoz és nem szeretném, ha elvesznének. Ezeket egy mappába kellett gyűjtenem és ha eljut hozzá a laptop, akkor ezt kiírja nekem CD-re és megőrzik, míg vissza nem jövök. (Remélhetőleg.)

Aztán el kell intézni az utolsó simításokat azon a munkán, amin éppen dolgozik az ember, mindenkivel le kell beszélni, hogy mit hol talál, ha esetleg keresné. Németországban tabu az embert a szabadsága alatt piszkálni, úgyhogy nem kap telefonhívást, ha valamit nem talál a cég. Akkor valahogy megoldják. De nagy könnyebség nekik, ha az ilyesmire odafigyel az ember. És miért ne tenné? Hiszen nem kerül semmibe és ha rendesek voltak vele, akkor meg pláne nem gond. Meg persze arra is gondolni kell, hogy ha vissza akarunk jönni, nem árt úgy elmenni, hogy szívesen várjanak vissza.

A mai napom tehát ilyesmikkel telt, na meg kollektív láblógázással és munkakerüléssel, mert már nem volt kedvem. Ma már nem tudtam volna amúgy sem megváltani a világot, és ami azt illeti, az építkezés, ahol a pótmunkákat írtam ki, nemhogy katasztrófális, de bizony hiába is töröm vagy törtem volna magam, a mennyiség valahogy nem akart fogyni. Egy pótmunka kiírását kettő másik kiírásának szükségessége követi, úgyhogy ez egy véget nem érő folyamatnak bizonyult. Ráadásul marhára feleslegesnek is tartottam nagyon sok mindent, ezzel csak ingerli az ember a megrendelőt és növeli a valószínűségét annak, hogy az építkezés bíróság előtt végzi, de hát mit érdekel ez engem... Most már semmit se, meg amúgy sem az én dolgom. Én csak kisegítős voltam itt.

Szóval összekészültem. Furcsa lesz ott hagyni a jó kis munkahelyemet, a kollégákat, hiszen ők voltak az egyetlen kapcsolatom a külvilággal úgy mond, mert barátaim aztán nincsenek. Innentől fogva majd jön a naphosszat egyedül ülés (dolgozás) otthon, amikor is az ördög sem szól hozzám.Meglátjuk milyen lesz. Szerencsére tényleg elárasztottam magam otthoni feladatokkal, így biztosan hamar fog telni az idő. :)