Gyereknevelés útmutatóm - Bevezető

Mint ahogyan erre már egy korábbi cikkben utaltam is, szeretném leírni, hogy milyen megfigyelésekkel gazdagodtam az utóbbi években akaratomon kívül is nővéremnek és Németországnak köszönhetően.

Mikor kijöttünk Németországba, még nem éreztem azt a különbséget, amit azóta nemhogy saját bőrömön érzek, de látom és testközelből tapasztalom is. Mégpedig azt, hogy itt hogy vannak nevelne a gyerekek az otthoniakhoz, illetve az ismerthez képest és ezeknek a módszereknek mik a jó és a rossz következményei. De most is csak a legelején kell kezdenem.

„Szocialista” gyereknevelés

Nem vagyok pszichológus, fogalmam sincs hogy hívják az alábbiakban leírt nevelési módszert, de én csak szocinak hívom, mivel az előző rendszerben ez volt a szokás. Vagyis inkább ne is általánosítsunk ennyire, maradjunk annyiban, hogy az én családi körömben ezt a módszert találták helyénvalónak, illetve találják mind a mai napig. Hogy melyiket is?

A nevelési módszer két alappillérre épül:

1. A gyereknek kuss a neve.
2. A gyereknek tisztelnie kell a szüleit, az idősebbeket.

Mit értek ezek alatt a pontok alatt?

Az első nem más, minthogy a gyereket úgy kezelik a családban, mint valami nem is tudom. Jövevényt, aki majd úgy is elmegy, meg egyáltalán, nem is egyenrangú a szülei magaslatokkal. Ergo, nem kell megbeszélni vele semmit, nem kell bevonni a családi döntésekbe és egyéb eseményekbe, nem kell kikérni a véleményét, nem kell döntési helyzetbe hozni, majd anya és apa megmondja mi a jó neki. Hiszen gyerek, mit tud ő arról, hogy mit is akar valójában, mi a jó neki?!

Továbbá a gyerekkel nem kell megbeszélni fontos dolgokat mi több, egyáltalán nem kell a kis dolgairól beszélni, hiszen mi baja lehet egy gyereknek, ami olyan fontos lenne, hogy beszélni is kelljen róla? Az embernek vannak sürgetőbb problémái is. Családfenntartás, kijönni a havi fizetésből, stb.. Összességében itt a szülő dolga, hogy biztosítsa a gyerek számára a napi betevőt, az iskoláztatást, a ruházkodást, a gyerek dolga pedig hogy felnőjön, teljesítsen és kirepüljön a családi fészekből.

A második pont az, hogy mivel a gyerek a gyerek, így egyértelmű, hogy tisztelnie kell a szüleit, mégpedig alanyi jogon, akkor is, ha ezért a szülők semmit nem tesznek. Ez jár, nem is nyitunk vitát róla. Én vagyok az anyád/apád, én tartalak el, ergo tisztelj. Elvárás, nem kiérdemelt érdem. Tehát a szülőkkel nem beszélünk csúnyán, a szüleink irányában nem támasztunk elvárásokat, óhajokat is csak csínján, megszólalni ha csak kérdeznek (majdhogynem) és egyébként meg örüljön az ember, hogy már nem magázó viszonyban vagyunk. Ha a szülő mond valamit, azt különösebb fenntartás és/vagy nemtetszést nem kifejezve maradéktalanul végrehajtjuk, abban az időpontban és helyen, ahogy a parancs szól.

Ennek a pontnak a fontos velejárója az is, hogy a gyereknek igenis gondoskodnia kell a szüleiről miután elhagyja a családi fészket, dolga, hogy a szülei jóléte felől érdeklődjön és foglalkozzon a problémáikkal még akkor is, ha ő egy olyan kérdést sem kap viszonzásul, ami esetleg úgy hangzana, hogy „mesélj, mégis hogy vagy?”.

Na most meg kell mondjam, a fentebb röviden leírt nevelési módszer a katasztrófák katasztrófája, következménye pedig egy tökkelütött felnőtt, aki se dönteni nem tud, se nem életképes, fogalma sincs hogy működik a világ és olyan naiv, hogy csak az nem használja ki, aki nem akarja. Az ilyen felnőttek általában nem sikeresek, vagy csak nagyon nehezen jutnak el egy „magasabb” szintre, jobb életminőségbe. Ez utóbbihoz sok minden szükségeltetik, ami nem biztos, hogy megvan az egyénben, tehát a sikertelenség majdhogynem el van könyvelve. Folyamatosan kételyek gyötrik és nagyon nehezen boldogulnak a világ útvesztőiben. Folyamatosan meg kell nekik mondani, hogy most mi a teendő, mi az elvárás, nagyon nehezen jutnak el egy viszonylagos önálló gondolkodási szintig, cselekvőképességig, nehezen kezdenek bele nagyobb lépésekbe is.

Ugye mondanom sem kell, hogy én így lettem nevelve/nem nevelve? :)

A „modern kori” gyereknevelés

Nos, ez meg a másik véglet, amit most láthatunk. Ugyanis jelen pillanatban sokszor ott tartunk, hogy nem a szülő neveli a gyereket, hanem a gyerek a szülőt. Csak az a szegény pára ne sírjon, nehogy lelkileg valami problémácskája legyen, kapjon meg mindent, meg nem is tudom én mi. A szoci nevelés szerencsétlen felnőttjei, akik ugye nehezen tudnak döntést hozni belekerülnek egy nagyon nehéz életszituációba, mikor is nekik kéne tovább adni valamit, de hogyan, mikor azt sem tudják mit vagy hogyan is? Ki mondja meg nekik? Ja igen, anya és apa. De azt már tudják, hogy úgy nem akarják nevelni a gyerekeiket, hiszen az biztosan nem jó, érzik, tapasztalják. Akkor hogy?

Az egészben a pech, hogy most is bejön a történetbe az a szál, amikor megmondják nekik mit hogyan csináljanak, csak éppen ez a saját gyereküktől jön. Következmény: folyamatosan pattognak, azt csinálják és úgy, amit a gyerek akar, ez által halálosan fáradtak és mivel itt még az a pont sincs meg, hogy a „tisztelet elvárás”, így aztán nem is tisztelik saját porontyaik őket. Ki lesznek használva, a szavuk nem számít semmit, saját gyerekeik keresztbe lenyelik őket. Beszélhet anya vagy apa amit akar, ők úgy is csak azért vannak, hogy legyen meleg kaja az asztalon, tiszta ruha a szekrényben, áram, víz, fűtés, internet és egy szoba, aminek az ajtaját még be is zárhatom és közölhetem a szüleimmel, hogy békén lehet hagyni. Merthogy akkor békén is hagynak nemdebár?! Vagy morgolódnak? És akkor mi van? Semmi. Majd abbahagyják. Segíteni kéne a házimunkában? Fenét, nincs nekem kedvem ahhoz, majd megoldják, következménye úgy sincs, ha nem csinálok semmit nem igaz? Csövi, tolom is a lécet a haverokkal. Ekkor pedig megszólal a szocialista gyereknevelő réteg, hogy bezzeg az ő idéejében ilyet aztán nem lehetett és ő ezt mennyivel jobban kivitelezte. Kicsit faramuci, hogy nem látják, hogy a mai szülők kudarcai az ő számlájukra is írhatóak, hiszen a mai szülőket kik is nevelték fel? Ők. Hmm.......

Az egészben az a legnagyobb tragédia, hogy a szoci nevelés hívei teljes mértékben meg vannak arról győződve, hogy az ő módszerük maga volt a tökély, a modern nevelés hívei pedig teljes mértékben arról vannak meggyőződve, hogy az előbbi módszer semmilyen pontjában nem elfogadható. Közben pedig szerintem egyiküknek sincs igaza.

Miben különböznek a német gyerekek a magyaroktól?

Ez már első ránézésre is látszik, mondjuk nekem kellett egy kis idő, míg megtapasztaltam és saját szememmel is láttam a dolgot. Először is, a német gyerekek sokkal öntudatosabbak, mint a magyarok. Kortól függetlenül. Igen, egy 5 éves is. Látszik, hogy nincsenek elnyomva a szoci neveléssel, ezáltal van véleményük, amiket meg is hallgatnak, tudnak döntést hozni, amiben hagyják is őket, vannak célkitűzéseik és mindent összevetve sokkal jobban rátermettebbek, mint a magyar gyerekek. Ez utóbbiak ugyanis kisgyerekek maradnak nagyon sokáig, nem önállóak, bújnak anya szoknyája mögé, nem lehet velük beszélgetni, mert nincsenek hozzászokva. Ez persze most csak egy nagy általánosítás, a német gyerekek között is van anyámasszony katonája és magyar kisgyerekből is van rátermett.

Hogy az én korosztályomra is kiterjesszem a dolgot. Miben más egy német felnőtt egy magamfajta magyartól? Öntudatos, bízik magában, tudja mit csinál, önálló, nem érdekli, hogy kinek teszik az, amit és ahogyan csinál, ha úgy gondolja, hogy úgy a jó. Döntéseket hoz, és ami talán a legfontosabb: ki tud állni magáért. Ehhez képest egy szoci nevelésű magyar felnőtt? A már említett folyamatos kétségek, egy dolgot többször is átrág, hogy hogyan is lehet talán esetleg jó, önálló, de sosem biztos a dolgában, folyamatosan azt nézi, hogy mások ehhez vagy ahhoz mit szólnak és ami a legfontosabb: porig alázható és kihasználható. Meg kell mondjam, egy német felnőttel nagyon nehéz versenyre kelni, mikor az ember abban sem biztos, ami egyébként biztos hogy úgy van. És akkor még az egyéb tényezők, mert ugye ki is fog jobban érvelni?? Hát szóval szép kis helyzet.

De akkor lassan a nagy bevezető után el is érkezünk mondandóm lényegéhez, miszerint mit tanultam és látok jónak/rossznak a gyereknevelést illetően, azaz a saját kis útmutatómhoz, amit egyébként férjemmel közösen dolgoztunk ki itteni és otthoni megfigyeléseink és tapasztalataink alapján és vagy már százszor meg is fogalmaztuk, de még nem szedtük össze sosem. 

Már előre szeretném azonban hangsúlyozni, hogy persze minden megfigyelésünk szép és jó, azért a dolog korántsem ennyire egyszerű, illetve nem is ennyire fekete és fehér. Nagyon sok minden befolyásolja az adott szituációt, például, hogy milyen idős a gyerek, addig a pontig is hogy foglalkoztak vele, milyen jelleme van, stb. Szóval nincs bölcsek köve, egyszerűen csak törekedni kell az általunk vélt legjobbra. Ez pedig mindenkinél más. Az, hogy szerintünk mi a jó, az a következőkben olvasható, biztos vagyok benne, hogy mások szerint meg más a jó.
  
Mivel azonban már ez a cikk is borzalmasan hosszúra sikeredett, így úgy döntöttem, hogy magát az útmutatót a következő posztban osztom meg, ami ígérem, nem fog sokat váratni magára. :)

Tovább olvasom »

Modellélet

Van Németországban egy Show, a Germany’s Next Topmodell Heidi Klum vezetésével, amit azt hiszem talán most már 3. éve nézek. Úgy ahogy legalábbis, bár a vasalások alkalmával be szoktam pótolni az aktuális évad hiányzó részeit lévén, hogy itt ha nem figyelek oda a „cselekményre”, akkor sem maradok le semmiről, míg ezt egy jó film esetében nem lehet elmondani. Mindent egybevetve tehát már nézegetem egy ideje magát a sorozatot, ami minden tavasszal kerül adásba és nagy meglepetésemre - magam sem gondoltam volna - modellnek lenni nem csak fényűzés és kacagás.

Az ember azt hihetné, hogy milyen jó ezek a csajoknak, hiszen egyrészt ugye szépek. Másodrészt nem kell mást csinálniuk, mint pózolgatni egy kamerának. Harmadrészt ha jó modellek, akkor beutazhatják a világot, láthatnak szép helyeket és egyáltalán, csak az a dolguk, hogy szépek legyen és ezért még szénné is keresik magukat. Nos, a valóság nem ilyen cukormázas.

Nem tagadható, hogy ebben a showban azért nem az igazi modelléletet látjuk, de azt hiszem azért sok köze van hozzá. Persze mint minden showt, ezt is fel kell turbózni, de ettől még a helyszínek valódiak, a fotográfusok valódiak, a castingok valódiak, a csajok pedig szintén valódiak, kisebb-nagyobb városokból, vagy éppen a nagy paraszti vidékéletből. Egyébként éppen az az egészben a legviccesebb, hogy nagyszájú német csajok végül hogyan törnek meg vagy adják fel az egészet félúton.

Szóval az egész egy válogatással kezdődik, majd kiválasztanak 24 vagy 25 lányt (most nem tudom pontosan mennyit, de nem is számít), aztán indulhat a buli. Kezdődnek a fotózások és a catwalk minden héten, illetve egyéb nehézségekkel is szembe kell nézniük a csajoknak. Mondjuk aki eleve honvágyas és azért sírdogál, mert Los Angeles milyen messze van és hiányzik anyuci, az nem tudom mit gondolt az elején, mikor jelentkezett, hiszen ez már vagy a 10. évad, és lefogadom, hogy ezek a lányok minden évben nézik, szóval tudhatták mire számíthanak. Na nem baj, de most nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy mennyire nincsenek tisztában azzal, hogy milyen is a modellélet.

Mert mivel is kell szembenéznie egy modellnek vagy modellkedni vágyónak?

1. Először is, el kell tudni fogadni, hogy nem elég szépnek lenni. Kő kemény teljesítmény kell, kezdve a jó angol nyelvtudástól a mozgáskoordináción keresztül a mimikáig mindennek passzolnia kell. Be kell tudnod magad mutatni, hovatovább eladni. Nem elég, ha cukin mosolyogsz, ettől még nem esik hasra ebben a szakmában senki.

2. Meg kell barátkozni a ténnyel, hogy ebben a szakmában nem teérted vannak a megrendelők, hanem te vagy a megrendelőért. Ha úgy tetszik kijelenthetjük, hogy csupán egy eszköz vagy, törődj bele. Azt és úgy és akkor kell csinálnod, amikor ahogyan mondják és nem feltétlenül tudod megcsinálni. Igen, vannak furcsa kérések, vannak számodra érthetelen dolgok egy fotózáson vagy akárhol, de ez hozzátartozik és senki nem a véleményedre kíváncsi, hanem elvárja, hogy a legjobb tudásod szerint teljesítsd a megkövetelteket, hiszen ezért fizetnek neked. Lehet kigyót és békát aggatnak rád, pókok közé kell feküdnöd, leöntenek cukros sziruppal, festékkel, sárral, hínárral, víz alatt cápákkal kell úszkálnod, vagy éppen egy helikopterről egy kötéllel lelógatnak. Hogy ez neked nem tetszik? Félsz? Undorodsz? Pech.

Egyébként ezzel nagyon nehezen jutnak dűlőre az öntudatos német csajszik, azt hiszik, hogy mint otthon, itt is valakit is érdekel, hogy ők hogy látják a dolgokat. Pedig nem. Kismillió modell van, és nem látják át, hogy inkább örülniük kellene, hogy ők állhatnak a kamera elé nem pedig valaki más. Hogy ez nekik kiváltság és elismerés, nem fordítva. Elfelejtik, hogy nagyon könnyű mást találni, aki ugyanúgy megfelel, csak éppen esetleg még nem sétált be az ajtón, de secperc alatt kiírom az új castingot és ömlenek is rá, akik még nem voltak eddig. Én meg turkálhatok közöttük, mint a kajában, amit nem szeretek.

3. Aztán az utazások. Már sokan megtapasztalhatták, hogy bizony ez sem az a paradicsomi dolog. Egyik nap Amerikában van egy fotózásod, majd ha ez lement ülhetsz fel a gépre és repülhetsz át Malájziába a másikra. A kettő között egyél, pihenjél a gépen, mert nagy szüneteid amúgy nem lesznek. És mindkét helyen természetesen úgy kell teljesítened, mintha nem ezt csinálnád már egy hete. Közben persze járjál el castingokra is, hogy jöjjenek be az újabb és újabb munkák, viseld el, hogy másból sem áll az életed, minthogy kisminkelnek, kifrizuráznak, majd rohanhatsz az egészet lekaparni magadról,mert a következő válogatáson senki nem arra kíváncsi, hogy az előzőn milyen sminked volt. Ja igen. Furi, de ne sminkelj, mert nem arra kíváncsiak hogy változtat el a smink, hanem rád, hogy nézel ki természettől fogva.

4. Ha megérkezel az új városba tanulj meg eligazodni viszonylag hamar. A modell ügynökségeket nem az érdekli, hogy ismered-e a várost, hanem az, hogy megjelentél-e adott időpontban az adott helyen. Ha nem ott, vagy nem kapod meg a munkát, vagy ha már megkaptad, akkor lehet nem várnak meg vele ha késel és akkor az egész herce-hurca hiába való is volt. Gyorsan bedobnak helyetted mást. Te meg ülhetsz a következő gépre/buszra/vonatra és loholhatsz a következő helyszínre.

5. Mint már említettem, közben persze tartsd formában magad. Lehet, hogy úgy vannak a programjaid, hogy nem az egyikről rohansz a másikra, hanem van egy éjszakád egy szálláson legalább, de az is lehet hogy nem. De ez mindegy. A hajad legyen ettől függetlenül mindig tiszta, a bőröd lehetőleg szép, de legalábbis ápolt, a lábad és egyéb testtájaid tükörsimák, a körmeid mindig rendezettek. Jó szórakozást hozzá egy repülő klotyójában.

6. Majd mikor hulla fáradt vagy mindezen megpróbáltatásoktól, leszel szíves a fotózáson vagy a kifutón úgy cselekedni, ahogy azt mondják. Nem számít, hogy előtte esetleg órákig készülődnöd kell (készítenek), hogy nem jó a cipőméret, hogy éhes vagy, hogy még varrják rád a ruhát és úgy kell állnod, mint egy próbaba addig is, míg nem végeznek, hogy majd összeesel, annyira fáradt vagy. Senkit nem érdekel. Említettem már, hogy eszköz vagy?

7. Aztán ott van a klasszikus. Honvágyad van? Hiányzik a nyugi, a barátok és anyu? Ciki. Aki honvágyas vagy a folyamatosan új emberekhez való alkalmazkodást nem jól viseli, az ne akarjon modellkedni.

Eddig csak arról az esetről beszéltem, amikor feltehetőleg kapsz munkát, de akkor jön a másik oldala.

8. Szóval ahhoz, hogy mindezt menjen és pénzt is keress az egésszel, úgye munkát kell találni. Tehét nem úgy kezdődik, hogy megjelenk a castingon, aztán kapok munkát. Nem. Először is megjelenk egyiken, majd elköszönnek tőlem, hogy nem ezt keresik. Mehetek a másikra, a harmadikra, a negyedikre , a ki tudja hányadikra, mire bejön egy meló. És először csak saját országon belül ugye? Mégis kinek van arra lóvéja, hogy röpködjön ilyesmi miatt a világban? Ok. Akkor az ha lemegy, kezdődhet az egész előlről, a következő munkáig. Azt hihetnénk, hogy ez olyan könnyű, de a folyamatos elutsításokat el is kell viselni. Nem feltétlenül azért utasítanak el, mert nem vagy jó, hanem mert mint írtam már, nem ezt a karaktert keresik. Aztán az is lehet, hogy valóban nem vagy elég jó és sok esetben közlik is veled, hogy nem jól csinálod. Ez itt kérem nem állatsimogató, itt nem rejtik véka alá, hogy mi a helyzet.

9. Nem árt, ha az életedet mesterien tudod szervezni. Egy megrendelés nem úgy jön be, hogy otthon ülsz és várod, hanem neked kell folyamatosan rohannod. Ez azt jelenti, hogy állandóan képben kell lenned, hogy hol milyen casting van és oda kell menni. El tudom képzelni, hogy ez a kezdetekben rengeteg pénzt emészt fel anélkül, hogy különösebben aztán keresnél az egésszel. Ugye senki nem úgy kezd, hogy rögtön menedzsere van, aki majd megmondja mikor hol kell megjelenni és beosztja a programokat. Addig el is kell jutni.

10. Azt hiszed, hogy hipp-hopp belőled is egy Kate Moss vagy Heidi Klum lesz, de aztán kiderül, hogy igazából csak egy vagy több ezer arc közül. Akkor mégis hogyan törj ki? Erre sem árt egy stratégia, különben megragadsz azon a szinten, hogy a saját országodban huszadrangú divattervezők negyvenedrangú kifutóin riszálsz. Ja, mondtam már, hogy nem biztos, hogy ehhez is elég karakteres az arcod? Akkor pedig stratégiázhatsz ahogy akarsz, ha a nép nem eszi, ciki van.

És akkor elérkeztünk a további szakmai nehézségekhez. Miszerint.

11. Jómagam még csak súroltam a fotózás felszínét, de már ekkor láttam, hogy ez sem annyiból áll, hogy nyomogatom az exponáló gombot. De ez legyen persze a fotós gondja. Más dolog, hogy a kamera előtt állni ugyanolyan nehéz, mint mögötte. Leszel szíves tükör előtt gyakorolni a mimikádat és különböző pózokat, hogy nagyon is tudd mi áll jól neked, mi előnyös, hogy tudod magad a legjobban különböző testhelyzetekben mutatni. Ha ott állsz a kamera előtt és állandóan a fotósnak kell beállítania téged, hamar rád fognak únni. Lehet, hogy ad utasításokat, hogy hogyan szeretné, ha néznél vagy állnál, de neked kell kitöltened a maradék részeit a dolognak. Nem megy? Ismét ciki.

12. De van, hogy egyszerűen csak azt mondják, hogy add el magad. Akkor szabad mozgásteret kapsz és csak annyit várnak el, hogy nézz ki jól. Megadják a fotózás témáját, oldd meg. Aki azt hiszi, hogy az ilyesmi az könnyű, az nem lett elégszer lefotózva a hétköznapokban és nem szörnyedt el eleget saját magán a visszanézett képeken.

13. Légy kreatív! A mai technika mellett a fotósnak nem kerül semmibe másodpercenként ellőni egy képet. De te is tudsz másodpercenként mimikát és/vagy pózt változtatni? Ahogy hallod, hogy elkattant a gép, jöhet is a következő póz, nem érünk rá. Van elég a tarsolyodban, hogy esetleg 10 percen keresztül 3 másodpercenként újat mutass? Nincs? Gyakorolj.

14. De van a másik véglet is, amikor a fotós és a megrendelő pontosan megmondja, hogy mit akar látni és neked pontosan azt kell megpróbálnod visszaadni. Gúsba köt a pózzal, hogy hogy nézzél, hogy mit csináljál és akár tetszik akár nem, azt kell csinálni. Mégha közben annyira hülyén is érzed magad, hogy elmondani nem lehet és biztos vagy abban, hogy ennek végeredményeként csak és kizárólag valami borzalom jöhet ki, akkor is. Amit a megrendelő akar, azt kell csinálni. És el kell tudnod úgy adni, hogy ez a legszexibb vagy legfantasztikusabb dolog a világon. (Amúgy hidd el, a fotós tudja mit csinál, jól fog az kinézni még akkor, ha azt hiszed is, hogy az adott póz, legyen az közel egy törött gerinchez kiálló combcsontokkal, akkor sem nézhet ki jól. De. De ez nem a te szakmád, ezt bízd a fotósra.)

15. Aztán akkor nem említettem a kooperációt még, illetve azt, hogy senki nem a lelki világodra kíváncsi, tehát ha eltörik a mécses, nem fognak vigasztalgatni, erőt önteni beléd. Kökemény csajnak kell lenned, bízni magadban, elnyomni a kételyeidet, minden szituációban hűvös profizmussal fellépned. Akkor talán sikeres leszel. Talán. De nem tuti. Aki hisztis kis elkényeztetett babácska, az ebben a szakmában nem marad meg. Hiába szép. Nem elég.

16. Mondd valamit az, hogy versengés? Hogy nem egy olyan világ ez, ahol igazi barátaid vannak, mert itt bizony minden másik modell az ellenséged és le kell tolnod, át kell taposnod a másikon? Nem ilyen lelkületű vagy? Mondjam azt megint, hogy ciki? Mert ő lehet, hogy ilyen. Sőt, nagy valószínűséggel majdnem mind ilyen. Nem fog rajtad senki megkönyörülni és átengedni neked egy állást, csak mert azért sírdogálsz vagy mert szar napod van. Át kell taposnod a másikon még akkor is, ha fizikai fájdalmat okozol ezzel neki vagy saját magadnak szinte. Elesik a kifutón? Az ő baja. Téged nem ápolónőnek szerződtetek, hanem hogy bemutasd a ruhát.

17. Jah igen, majd elfelejtettem. Család és magánélet? Hááááttt... Szokj hozzá, hogy bár folyamatosan emberekkel vagy körülvéve, olyan magányos leszel, mint a kisujjam. Ha fontos a szombat esti buli, a hétvégi mozizások, a szerda esti sörözések, ne akarj modell lenni. Legalábbis ne gondold komolyan. Akkor tanulj, csinálj diplomát, szerezz egy szakmát, aztán mellékesen modellkedhetsz ha van kedved, de nem ez lesz életed fő irányvonala. Csak mondom.

És igen. Mindezzel nincsenek tisztában sem azok, akik erre a műsorra jelentkeznek, sem a közvélemény. Szép pofi, jó pasik és csillogás? Hát nem. Az egész egy borzasztó rabszolgamunka, kiszolgáltatott helyzetekkel, irdatlan energiaelszívással, rideg környezetekkel, barátságtalan emberekkel. Hogy őszinte legyek, bár mindegy kislány álma a dolog, így, felnőtt fejjel, hogy már van egy kis betekintésem a dolgokba, én nem szívesen csinálnám. Borzasztóan stresszes, erőt próbáló dolog, amire nagyon fel kell készülni lelkiekben, testiekben és egyáltalán. Ez tipikusan az a szakma, amit vagy szívvel-lélekkel csinálsz, vagy elsüllyedsz benne és felzabál.

Amikor egyébként elkezdtem nézni a sorozatot szembe is tűnt és őszintén meglepett, hogy ez a Heidi Klum tulajdonképpen mennyire egy tökös csaj minden nyávogásának ellenére – cikizik a hangja meg a stílusa miatt, de szerintem nem kéne -, de ami a legfontosabb, mennyire nem anyáskodó, lelkizős, meg egyáltalán nem egy kis (bocsánat, erre nincs szebb szó) pi*ácska. Na de mondom miért nem hisztikriszti hercegnő? Hát modell nem? Az. Méghozzá nagyon sikeres (volt). És most már tudom, hogy nemhiába nem egy hisztis kis hercegnő. Először azt hittem, hogy áhh, biztos csak mert egy rideg német csaj, de nem. Ha nem ilyen lenne, nem tudnánk ma, hogy ki is az a Heidi Klum.

Tovább olvasom »

Tanulóvezetők aranyköpései

Bár ezek vicces dolgok, azért emlékezzünk vissza, hogy mi sem úgy kezdtük a vezetést, hogy minden flottul ment. Bizony összegabalyodott néha a lábunk, izgultunk, féltünk a másik autótól, nem mertünk haladni a forgalommal és egyáltalán. Elég nagy fejtörést okozott a váltás folyamata is és akkor még ezernyi más dologra is figyelni kellett. Ha nem is kérdeztünk olyan nagy ostobaságokat, vagy nem mondtunk olyan vicceset, mint az alábbiakban olvasható, azért biztos vagyok benne, hogy majdnem mindenki izzadt a kormánynál, ha máskor nem, a vizsga alkalmával.

Az alábbiakban egy válogatást találtam a neten (sajnos forrás nélkül), de olyan jót szórakoztam rajta, hogy mindenképpen meg akartam örökíteni a blogon.

Elkezdett esni az eső.

Tanuló: Ezt a vízsöprőt hogy is kell bekapcsolni?

Én: Az ablaktörlőre gondolsz?

Tanuló: Belelóg a kormány a szemembe!

Tanuló: A benzines autót is úgy kell kormányozni, mint a diesel-t?

Tanuló beül a kocsiba, majd pumpálja felfelé az ülést, hogy kilásson:“Akkor először felcsinálom magam!”

Tanuló: Uuu, messze vagyok az üléstől!

Én: Miért rángatod a kormányt?

Tanuló: Mert beleakadt a kezem a másikba!

Tanuló: Uuu, a kuplungot véletlen visszafelé nyomtam be!

30-as övezet jobbkéz szabály. Tanuló nem ad elsőbbséget, befékezek,majd tájékoztatom, hogy elsőbbséget kellett volna adnia!

Tanuló: Szombaton is?

Lakott területen csak 50-nel szabad menni!

Tanuló: Az nem csak ajánlott?

Előttünk átment a piroson egy busz.

Tanuló megy utána, befékezek és rászólok hogy piros a lámpa.

Tanuló: Uuuuu…azt hittem a buszon ülök!

Vizsgán: Széchenyi téren parkolunk,úgy sikerül beállni,hogy csak az egyik oldalon lehet kiszállni.

Vizsgabiztos: Kisasszony! Az oktató még csak valahogy ki tud szállni, de én nem.

Tanuló: Anyukám is így parkol. A mama meg mindig átmászik a másik oldalra és ott száll ki!

Piros a lámpa, megállunk. Megérkezik mögénk egy busz, a tanuló a járó motort még egyszer elindítja. Gyorsan lekapom a kezét az önindítóról, majd megkérdezem “Mit csinálsz, hisz jár a motor?

Tanuló: Gyorsan elindítom még egyszer, mert ha lefulladnék a második indítással még van esélyem elindulni, hogy a busz ne jöjjön belénk!

Rutinpálya, első óra.

Tanuló: Ha elfárad a lábam, a másik lábammal is nyomhatom a kuplungot?

Rutinpálya: Egyesben már tudok tolatni!

A kanyar előtt engedd fel a kuplungot!

Tanuló: Nem nyomom csak a lábam nem engedi fel!

Tanuló: Ha tolatok ki a parkolóból, akkor hátrafelé indexelek?

Én: Ha kijövünk a körforgalomból, jobbra hátra kell nézni!

Tanuló balra néz hátra, rászólok, jobbra mondtam!

Tanuló: De az nem esik a fejemre!

Széchenyi téren jobbra kis ívben kanyarodunk, szemből balra kanyarodik egy busz.

Tanuló: Ugye a busznak van elsőbbsége?

Én: Hogy lenne, mikor mi kanyarodunk kis ívben?

Tanuló: Jó értem én, hogy kis úton nekem van, de ilyen nagy úton is?

Szeged: Kossuth Lajos sgt. Nagy krt. kereszteződése: piros lámpánál állunk.

Tanuló: Ha zöld lesz mi is elinduljunk?

Én: Dehogy is, várjuk meg mi jöhet azután!

Tanuló: Ha lámpa van az útkereszteződésben, minek van tábla is? Csak össze zavarja az embert, azt sem tudom most mit nézzek!

A TIK-nél kanyarodunk balra, jön szemből egy autó, aki jobbra kanyarodik.

Rálépek a fékre. Kinek van elsőbbsége?

Tanuló: Megegyezés alapján,mi megyünk!

Én: Ezt kivel egyeztetted le?

Rutinpálya: Most miért balra megy az autó rosszul váltottam?
Én: Nem, rossz fele kormányzol!

Tanuló: Amikor úgy megyek, hogy jövök, akkor kettesbe kell kapcsolni? 
Hm…

Tanuló: Elindulás előtt, el kell indítani az autót?

Vasúti átjáró: Lassítani kellene, szétnézni..

Tanuló: Minek, ha jön a vonat úgy is lecsukják a sorompót!

Hm.. milyen igaza van, erre mit mondjak?

Tanuló: Ha szemből jönnek, akkor én megyek, vagy Ő jön? (És ez pont így is van, de mi a kérdés? )

Tanuló: Hú a hülye majdnem nekünk jött, még jó hogy fékeztél!

Én: Én a STOP tábla miatt fékeztem!

Tanuló: Akkor ezzel azt akarod mondani én vagyok a hülye?

Megyünk a városban, egyszer a tanuló hirtelen nyom egy padló féket.

Én: Mit csinálsz?

Tanuló: Véletlen ráesett a lábam a fékre!

Rutinpálya: Állítsuk be a tükröket!

Tanuló: Ez gyárilag nincs beállítva?

Vizsgán a Széchenyi téren kellet parkolnunk két kocsi közé.

A tanuló kiválaszt egy olyat, ahova 2 autó is bőven befér, a vizsgabiztos rászól “Hölgyem olyan helyet keressen ahova mellénk nem fér be még egy autó.”

A tanuló kiáll, majd újra vissza tolat, de úgy hogy a két parkoló közé!

Tanuló: ” Na így már nem fér be mellénk senki!”

Rutinpálya: Tekerjük maximumig a kormányt jobbra, majd max. balra!

Tanuló: Értem akkor hullámozzunk össze-vissza!

Esős havas úton, már alig látunk ki a kocsiból.

Bekapcsolom az ablakmosót,tanuló hirtelen becsukja a szemét, majd ezt mondja:

Úúú majdnem a szemembe ment!

Rutinpálya: körbe-körbe körözünk,

Tanuló: Jaj, összekavarodott a kezem!

Esti vezetés:

Tanuló: Sötétben is úgy kell ilyen csúszós úton fékezni, mint nappal?

Vezetés közben: Otthon milyen autótok van?

Tanuló: Samsung!

Megyünk az úton, egy kicsit belóg egy autó az úttestre.

Tanuló: Indexeljek egy kicsit?

Klinikák felől megyünk le a rakpartra. 30-as tábla van kirakva a lejtő miatt. A feloldó táblához érve (fehér alapon fekete csíkkal áthúzva) megkérdezem a tanulótól az milyen tábla?

Tanuló: Úgy tudom itt szokták a halottak hamvait beleönteni a Tiszába.

Tisza Lajos Krt.-ról kanyarodunk be a Szentháromság utcába az SZTK-nál.

TELI ZÖLD a lámpa,a tanulóm nyomja a féket.

Miért nem megyünk? - kérdezem csodálkozva.

Tanuló: Nem látod hogy PIROS a lámpa, mert nem világít a jobbra zöld nyíl!

Kelemen utcai gyalogos átkelőhelyhez ér két gyalogos, a tanuló megáll, majd átengedi őket.

Tanuló: Ezért a vizsgán kapok plusz pontot?

Én: Persze! Négy plusz pont után elüthetsz egy gyalogost!

Tanuló: Komolyan?

A Lámpánál állunk és várunk a zöldre.

Tanuló: Amikor egyenesen zöld lesz akkor lesz zöld előre is?

Érti ezt valaki?

Móravárosi krt: A besorolás rendjét előjelző táblához érve megkérdezem a tanulót, milyen tábla ez?

Tanuló: Használati útmutató az útkereszteződéshez!

Kossuth Lajos sgt Nagy krt kereszteződésben zöld a lámpa, tanuló lelassít, majd megáll.

Miért állunk meg, zöld a lámpa!

Tanuló: Látom, de úgy is mindjárt átfog váltani és nem akarok bele menni a sárgába!

Tanuló: Vili! Olyan nehéz benyomni a kuplungot, nem lehetne kicserélni a Tiedre?

Átszerelhetjük, de ez rajtad nem segít!

Leesett a hó: Az autóval megcsúszunk a fékezésnél a lámpa előtt!

Tanuló: Úristen elkopott a fékem!

Első óra a rutinon!

Tanuló: Ez a baloldali izé ( kuplung) extra a kocsiban vagy alapfelszereltség?

A mienkben nincs ilyen, fater meg azt mondta luxus autónk van!

Két villamos jön közvetlen egymás után, tanuló megáll, majd azt mondja: He he észrevettem a villamost!

Ahogy elmegy az első villamos hátra nézés nélkül neki a második villamosnak!

Befékezek: Ne menjünk neki a villamosnak!

Tanuló: Észre sem vettem, hogy leszakadt a vége!

Tanuló: Tök jó csizma van rajtam, legalább ebben érzékelem a KUPLUNGOKAT!

Próbáljunk egyenesen menni az úton és ne csellengjünk!

Tanuló: nem csellengek,csak melegítem a gumikat,hogy ne csússzon az úton!

Hahóóó! Ez nem F1-es autó!

Tanuló: Most nem értem ha jobbra kanyarodok miért indul be az ablaktörlő! Valamivel össze van kötve?

Én: Az a baj,hogy Te az ablaktörlővel szoktál jobbra jelezni!

Tanuló: Basszuuuus! Ne ird be kéérlek!

Gyalogos-átkelőnél áll egy gyalogos! Nem engedjük el!

Én: Ezt a gyalogost át kellett volna engedni!

Tanuló befékez: Most akkor tolassak vissza?

Leesett az első hó!

Megjön a tanuló, beül a jobb oldalra a helyemre.

Én: Most miért oda ülsz?

Tanuló: A hóban is én vezessek?

Rutinon:

Tanuló: Melyik a féklámpa kapcsoló?

Én: Olyan nincs, ha rálépsz a fékre, akkor világít a féklámpa.

Tanuló: Akkor csak egyszer rálépek, majd kiszállok és megnézem,hogy világít-e?

Én: Ha olyan gyors vagy mint Superman, akkor igen, így is lehet!

Tanuló: Nem értem miért nem indul a kocsi, pedig tövig be van nyomva a kuplungom!

Pont ezért!

Második óra a rutinon:

Tanuló: A múltkor is erről volt a kormány? Olyan fura!

Vezetés közben:

Tanuló: Vili! Mikor múlik már el ez a gyomorgörcs?

Én: A Tied, vagy az enyém?

Tanuló: Azért fulladtam le, mert az előző tanuló elállította a váltót!

Rutinpálya 6.-ik óra.

Tanuló : Vegyük már át a pedálokat! Fék, kuplung, gáz.

Én: Nem!

Tanuló: Na már megint mi változott? Ha állandóan változtatod a pedálokat, soha nem tanulok meg vezetni!

Nagyon jóóó! Azt hittem viccel. De neeem!

Móravárosi krt.

Én: Hova rohanunk 50-nel, mikor 30-as tábla van kirakva?

Tanuló: Láttam azért jöttem be a belső sávba, itt lehet menni, nem? A 30-as csak a külső sávra vonatkozik! 
Lehet ez már a 2023-as KRESZ!

Vasárnap!

Tanuló: Vasárnap is meg kell állni a STOP táblánál? Ilyenkor nincs is forgalom!

Hát igen, mond valamit…

Szét kellene nézni,hogy jön-e a villamos!

Tanuló: Tegnap is pont ekkor vezettem és akkor sem jött!

Tovább olvasom »

Érdekes családom - Kapcsolatom a szüleimmel

Szokták volt mondani, hogy minden családnak megvan a maga keresztje és bizony ez a kereszt nagyon különbözőképpen nézhet ki. Vannak súlyosabb esetek és vannak kevésbé azok, de mindenki a maga baját véli a legsúlyosabbnak, ami azt hiszem érthető is. Amíg nem ismerünk olyan esetet, ami rosszabb lenne a sajátunkénál, nem is lehet elvárni, hogy ez másképp legyen. Márpedig hallani rosszabbról és tudni milyen az, két különböző dolog.

Az én családom keresztje a harmónia teljes hiánya. Valahogy nem vagyunk képesek a másik dolgainak örülni és mindenben csak az ördögöt látjuk a falon. Valójában ez az egész hosszútávon nagyon fárasztó és hogy őszinte legyek, én nagyon nem szeretem. Nem szeretem, hogy oda kell figyelni kinek mit és hogyan mondd az ember, hogy hajlamos vagyok mindenben csak a szálkát keresni és azt sem, hogy nem egyenlő senki senkivel. Borzasztóan szívja az energiámat. Mondhatni, a saját családom életem energiavámpírja. De a történet nem itt kezdődik.

Anyai nagyszüleim már eleve elég érdekes emberek (voltak részben, nagyapám már meghalt). Ezt nem csak nekem, mint gyereknek kellett megtapasztalnom, hanem már anyukámnak is. Az ő családjában fennállt a klasszikus „a kisebbet szeretik a legjobban” esete, aminek az volt a következménye, hogy ő valahogy sosem tudott úgy érvényesülni a szüleinél, mint a húga. Igaz, elbeszéléseiből arra következtetettem, hogy valamelyest nem is illett bele jellemileg sem a családi képbe – ellentétben a testvérével -, amit lázongó természete még tovább súlyosbított.

Ennek hatására már ott is versengés alakult ki a szülői kegyekért, amiben anyukám sosem lehett a győztes, teljesen mindegy mit is csinált. Ez egyébként eléggé meg tudja keseríteni egy ember életét, hiszen mindenki arra vágyik, hogy a szülei igenis becsüljék meg, szeresség, büszkék legyenek rá. Emellett az ő életét még tovább nehezítette az is, hogy párjául nem egy karakán embert választott, csupán egy végtelenül jószívűt és dolgost. Nem tudom mondjuk mennyire lett volna igénye a karakánságra, mert tapasztalatom alapján (mint nagyapám is) nagyon szereti, ha az ő véleménye érvényesül, az ő igazságával.

Mindezen fiatalkori szituációknak és tapasztalatoknak köszönhetően, illetve egy erős partner hiányában, elkerülhetetlen lett, hogy már ő maga se legyen egy kiegyensúlyozott felnőtt. Az ember persze azt gondolná, hogy mások hibájából tanulva ez majd később változni fog, de ez sem feltétlenül van így, ez is az egyéntől függ. Így esett, hogy anyukám mindig is nagyon dolgozott azon, hogy ő és az ő családja is elfogadásban részesüljön a nagyszülőknél, észre sem véve, hogy ezzel nem mást áldozott fel, mint saját alapított családját a beleszületett családja előtt. A legrosszabb az egészben pedig az, hogy ez utóbbiak véleményem szerint még jót is nevetnek az egészen, de kihasználni mindig is kihasználták a pozitív oldalait.

Elérkezett tehát az az idő, hogy édesanyám is családot alapítson választottjával. Lett is 3 gyereke, a 3. nagy korkülönbséggel lemaradva a másik kettő mögött. Az ember megint azt hihetné, hogy akkor ő volt a kiskedvenc, de ez esetben ez sem így alakult.

Mindhárom gyereknek megvolt a maga nehézsége. A legidősebb, nővérem péládul állandó figyelemért harcolt. Ezt azonban olyan jól sikerült neki végigvinni, hogy a mai napig ő az etalon, bármilyen kérdésben is, bár a szüleim iránta való nagy imádatának azt hiszem az is az oka, hogy a nagyszülői oldalról ő volt az egyetlen elfogadott unoka hármunk közül. Ez persze anyukám szemében piedesztálra emelte őt, amiről a mai napig nem is esett le, apukám meg mindent úgy lát mint anyukám. Nemhiába is működik a házastársi kapcsolat. Bátyámnál már más volt a helyzet, ő nagy csatákat vívott mindig is anyával. Természetében kiköpött mása anyának, két dudás pedig sosem fért meg egy csárdában (azt hiszem ez volt a helyzet anyu és az apja között is). Mindketten nagyon nehéz természetűek és nagyon megvan a véleményük mindenről (ez apán kívül amúgy mindegyőnkre igaz. Merthogy apának az a véleménye, ami anyának).

Aztán persze voltam én, a kicsi. Nekem két irányvonal volt a nevelésemben. Az egyik, hogy úgy sem leszek olyan jó, mint nővérem (azaz bármit is csináltam, mindig is bezzeg nővérem volt rá a válasz), a másik meg, hogy mivel anya nagy mértékben le volt foglalva a bátyámmal vívott harcokkal, így én mondhatni csak úgy mellékesen felnőttem a háttérben. Mint olyan, semmi jelentőségem sincs a mai napig a családban, hiszen se nem tapostam a figyelemért, mint ahogy azt nővérem teszi, illetve sosem voltam eléggé vehemens ehhez, se nem ellenkeztem anyánkkal, mert nekem sokáig az ő szava szent volt. És persze ott volt mindig is a megfelelési kényszer, hogy egyszer engem is úgy elfogadjon, mint nővéremet. Ehhez persze még az is hozzájárult, hogy én viszont egy korosztályba tartoztam a húga gyerekeivel, akik a nagyszülőknél már születésük jogán is jobbak voltak, mint én (teljesen mindegynek véve az ugyanolyan vagy akár esetenként jobb eredményeimet az iskolában és az azon kívüli területeken), így hát anyu is úgy gondolkodott, hogy valószínűleg az ő szülei szava is szent, ergó tuti minden úgy van, ahogy azt a szentélyben mondják. Mondjuk ki, esélyem sem volt soha a szülői odafigyelést és megbecsülést elnyerni (mint ahogy már anyának sem volt), de ehhez is idő kellett, míg rájöttem, elfogadásán pedig még dolgozom. Más kérdés, hogy én erre rájöttem és más döntésre is jutottam végül a kérdésben, mint anyu.

Az ember tehát vannak dédelgetett álmai, de valamikor kénytelen felébredni és szembenézni a valósággal. Mikor már 20 éve hallgattam, hogy igazából semmi nem jó, amit csinálok, mertha valamit is elértem, akkor de a nővérem, ha meg valamit nem úgy csináltam, akkor is de a nővérem, de legalábbis akármi is volt, de a nővérem. Erre a tényre amúgy még közeli családi barátaink is felhívták anya figyelmét, hogy jó lenne nem folyamatosan a földbe döngölnie engem ezzel, hiszen (micsoda csoda), de minden gyerek más, nagy sikereket nem értek el e téren, a tendencia tartotta és tarja magát.

Szóval ott ültem 20 évesen az egyetemen, éppen a nem tudom én hányadszorra kisírt állapotomban, merthogy nem vagyok olyan, mint a nővérem, ha megpusztulok se, mikor is megismertem későbbi férjemet, aki egy teljesen más világszemlélettel robbant be az életembe, mint amit eddig ismertem. Ő terelgetett abba az irányba, hogy ne foglalkozzak azzal, ha nem felelek meg, akkor nem felelek meg és kész. Éljem az életem, foglalkozzak a dolgaimmal, a családommal éppen ahogy jól esik, de ne befolyásolja folyamatosan a döntéseimet az, hogy vajon anyám mit szólna hozzá (egyébként ez a mai napig az első gondolatom, ha valamit el kell döntenem, de aztán le is rázom magamról azzal, hogy mivel teljesen mindegy mit csinálok, úgy sem lesz jó, ezért aztán valljuk be, tök mindegy mit gondol róla anyám).

Ekkor kezdődött el egy hosszas folyamat első fejezete, mégpedig az, hogy érzelmileg függetlenítsem magam ezektől a dolgoktól. A folyamat lassan 10 éve tart és még mindig nem vagyok független tőle, de lassan már annyi pofont kapok annyi oldalról szeretett családom részéről, hogy az ember tényleg nem tud mást csinálni, mint azt mondani, hogy hát jó. Ha nem, hát nem.

Ezen idő alatt megismertem egy másik családod is, férjem családját (illetve férjem gyerekkori haverjának családját is),  aminek szintén megvan a súlyos keresztje mégis, van egy nagyon fontos vonása. Hiányzik a rosszindulat, az irigység, a versengés. Most a szűk családi körre értem. Hogy bármit mondhat az ember, nem lesz miatta elítélve, nem sértődik be miatta a másik évekre, nem néznek rá csúnyán, mi több, számít a véleménye. Említettem, hogy ugye semmi jelentőségem nincs a saját családomban, ezzel együtt a véleményemnek sem. Ezért aztán furcsa volt, mikor először találkoztam azzal, hogy van, aki bizony az én véleményemet is meghallgatja és akár még fontolóra is veszi, amit mondok. Tényleg furcsa érzés. És ugyanez férjem legjobb barátjának családjánál is, akiket volt szerencsém nem olyan rég megismerni. Hogy ott a gyerekeknek nem „kuss a nevük”, hogy ők beszélgetnek nagyon is fontos dolgokról a szülőkkel, hogy egyenlő félként vannak kezelve a családi életben, meg vannak hallgatva, kötetlen beszélgetésekben vesznek részt és egyáltalán, az ember nincs görcsben, hogy esetleg valamit nem úgy mond vagy csinál, hanem tényleg szabad lehet az otthoni családi légkörben és nem kell attól tartania, hogy mikor melyik oldalról fúródik egy penge a hátába.

Azt hiszem eddig nem is igazán fogalmazódott meg bennem, hogy ilyen is létezhet, hiszen nem ismertem. Sokáig teljesen meg voltam arról győződve, hogy a mi családunk egy etalon, hogy ez a normális, ami nálunk van és minden tökéletes és nekem igenis küzdenem kell azért, hogy olyan legyek, mint nővérem, teljesen normálisnak véve a dícséretek és a törődés hiányát is.

Érdekesnek találom, hogy anyában sohasem fogalmazódott meg az az igény, hogy ha a saját családja nem fogadja el, akkor ne fogadja el, a születendő gyermekeit nem ebben a torz világszemléletben akarja felnevelni, jobban mondva, nem így. Mert bennem megfogalmazódott. Bár anya soha nem vette komolyan amit mondok, így gondolom azt se, amikor bizony azt mondtam neki, hogy az én gyerekeimmel, azaz az unokáival nem fogja azt csinálni, mint a nagyszüleim velünk unokákkal, mert én ennek nem vagyok hajlandó kitennia családomat, kerül amibe kerül. Engem megkülönböztethet, lehet a fejemhez a bezzeg nővéremeket vágni, de a gyerekeim ebből nem fognak kapni, mert nem fogom megengedni. És az apjuk sem.

Most dokan azt hihetitek, hogy ördögöket látok, de van egy megmásíthatatlan tényem az igazamat alátámasztva. Mégpedig a férjem, aki mint mondtam, nem ebben nőtt fel. Ő ugye csak az én férjem és mint olyan, velem együtt lesüllyedt a nem számít vonalra, aminek bizony már ő is hangot adott. Azaz, az én befolyásolásom nélkül is érzi, szóvá tette nálam. Amikor otthon vagyunk ugyanis, valahogy mindig csak tőlünk az elvárás, hogy szolgáljuk ki az egész famíliát, a többieknek egy rossz szó nem lesz szólva, ha nem szedik le az asztalt, nem segítenek kávét csinálni vagy egyáltalán. Bátyám esete sem könnyű, de ha nővérem valamihez hozzányúl, természetesen arannyá válik és nagy köszönet jár érte, míg ha én csinálok meg valamit az természetes, mi több, mi az, hogy csak ennyit.

Egyébként férjemnek az volt az első ilyen döfés, mikor is anyám az esküvői tortánk vágása közben szalajtotta el őt, merthogy ő szomjas és hozzon neki vizet. Férjem karakán ugyan, de végtelenül türelmes természet, szóval hozott neki és nem szólt semmit, de utána nem átallotta szóvá tenni nekem, hogy csak a körülményekre volt tekintettel, mert az embert ne küldjék már el a saját esküvői tortája mellől, amikor mindenki amúgy is őt figyeli, csak azért, mert anyós nem hajlandó tenni 3 métert a pultig és pont akkor akar vizet inni. Ezzel pedig tényleg nem lehet vitatkozni, igaza van. (És ez nem az első és utolsó ilyen eset volt csak aznap.)

Egyébként ugyanezen nap reggel, tehát az esküvőm reggelén történt, hogy útravalóul nem mást kaptam anyámtól míg vitt a fodrászhoz és kozmetikushoz, ahol aztán egyedül ott is hagyott, hogy de aztán ha megyek ennek és ennek az esküvőjére, akkor mennyi pénzt illik majd vinnem. Reggel, az esküvőm napján. Esetleg valami olyasmi, mint de örül, de izgatott, mint örömanya, ne izguljak, biztos minden jól fog menni, ilyesmik, nem, azt nem. De ha majd másnak lesz az esküvője, hogyan illik megjelennem, az fontos volt. Más kérdés, hogy úgy visszamondtam neki a véleményemet, ami nem megszokott tőlem, de a reakciójából ítélve nem hiszem, hogy valamennyire is megérintette. És ez itt a lényeg. Ugyanis ekkor kezdődött a folyamat második része, azaz a tényleges érzelmi kötődés lerázása, hiszen a másik féltől ez úgy sincs meg.

Mindig is gondolkodtam azon, hogy miért nem vagyok közvetlen, miért nem szeretem, ha megölelnek, ha hozzámérnek, ha bejönnek az intimszférámban, miért teremtek és tartok fennt kapcsolatokat olyan nehezen, miért nem tudok dícséretet és bókokat fogadni, miért nem hiszek magamban és a tudásomban, miért alázhat meg bárki ember fia anélkül, hogy ezt szóvá tenném. Aztán felnőtt fejjel már rájöttem, hogy bár szokás mondani, hogy nem lehet a múlton keseregni (valóban nem), de azt még pszichológusok sem vitatják, hogy az emberre kihatnak gyerekkori élményei. Én pedig ilyen téren semmit nem kaptam anyától. Vagy ha igen, túl keveset ahhoz, hogy legyen jelentősége. Őt magát sem vagyok képes rendesen megölelni, nem érzem, hogy bármit is szívesen elmondanék neki (ennek egyébként egyéb okai is vannak), vagy akármiről is érdemes lenne vele beszélgetnem. Évekig próbáltam ez utóbbit is. Nem voltam soha komolyan véve, hogy már magamat sem veszem komolyan, illetve még a testvéreim sem vesznek komolyan, meg aztán igazából a munkatársak sem és lehetne is sorolni. Nem is csoda. Mégis miért venne komolyan akárki is olyasvalakit, aki saját magát nem képes komolyan venni? És ennek és a fent említetteknek akkor is van hatása a mostani életemre, ha távolról, mintegy idegenként szemlélem azt, függetlenítve magamat a „traumáimtól”.

A történetnek gondolom viszont nem az utolsó cseppje, de már az utolsó cseppjek egyike, mikor is teherbe estem. Ez is mintegy elvárás volt már, annyira nem volt megható pillanat, mikor végül nagy örömmel elmeséltem otthon. Hisz mi ebben is az újdonság? Nővéremnek már két gyereke van. És ha lehet egy sejtésem, az eddigi tapasztalataimra alapozva úgy gondolom, hogy az ő gyereki mindig is többet fognak érni anyuék szemében, mint az enyémek. Más kérdés, hogy anyával ellentétben bennem nagyon is erős az igény, hogy a saját gyerekeim boldogságát egy ilyen oltáron ne áldozzam fel, legyen ennek bármilyen ára. Az embernek ugyanis innentől fogva két családja van. Az, amelyiknek akkor sem felel meg, ha a nyakát szegi is, illetve az, amelyet „létrehoz”. És mivel az utóbbiban alaphangon a szeretet a feltétel nélküliségből fakad és indul, számomra nem kérdéses, hogy mibe fogom az energiáimat ölni. Sajnálom, hogy anya ezt a mai napig nem így látja.

Szóval igen, terhes lettem. Erre a nagy családi karácsonyi otthonlétem alkalmával nem az volt a válasz, hogy a kismama csak kímélje magát (anyósom ezzel ellentétben egy tányért nem volt hajlandó hagyni, hogy megfogjak, már már valóban kényelmetlenül éreztem magam emiatt), hanem teljesen természetes, hogy továbbra is kiszolgálja a családot, amelyből most mindenki jelen volt, azaz összesen 8 fő rajtam és a férjemen kívül. Igaz, csak én voltam terhes a megjelentek közül és bár nem gondolom, hogy akkor az embernek rögtön királykisasszonnyá kell változnia és a körme is letörik, ha csak ránéz valamire is, igenis, minek után volt olyan nap, hogy annyira elfáradtam, hogy majd leszakadt a derakam és egyszerűen erőmből nem ment tovább, nem azt vártam volna el válasznak, hogy ne hisztizzek. Nem hisztiztem hát. Elmentem aludni. Amikor pedig mondtam, hogy nem fogom hazavinni nyáron a másfél hónapos kisbabámat a hosszú úton, hogy lehessen nézegetni mi volt a válasz? De nővérem hazavitte. Ki gondolta volna, hogy megint van valami, amiben ő jobb??!

Azt hiszem ez volt az a pont, amikor azt mondtam magamnak, hogy én ezt nem bírom tovább és nem is akarom tovább csinálni. Ezt a részét az egésznek feladom, akkor legyen a nővérem a jobb, még terhességben is, vagy akármiben, amiben eddig is mindig jobb volt, vigyázzunk ki mit mondd a bátyámnak, aki megteheti, hogy oda se dugja az arcát egy családi összejövetelre ilyen olyan okoból (ez egy másik történet) még könyörgésre sem, én és a családom pedig ne számítsak, ne legyek lényeges. Elfogadom tehát, akkor ne számítsak, ne számítson a férjem, ne számítsanak a születendő gyermekeim, ne számítson a véleményem, az életünk, semmink se. Viszont akkor a következmények se számítsanak. Miszerint a szüleim véleménye akármihez is, amit innentől fogva csinálunk. És bizony, eljutottam arra a pontra, hogy valóban nem számít mit gondolnak, mit váránk el, mit akarnának, mi van egyáltalán.

Tudom nagyon jól, hogy születendő gyermekemnek és a férjemnek fontos és értékes vagyok és leszek. Adott szeretetemre kapok is szeretetet, törődésemre törődést, odafigyelésemre odafigyelést, nem kell versenyeznem és jobbnak lennem senkinél, nem kell félnem, hogy egy esetleg nekem is megengedhető roszabb pillanatomban mit mondok vagy teszek. És anyósoméknak is fontos vagyok, tehát mégis van bennem valami, amit el lehet fogadni, ami megfelel, amit szeretni lehet. Ha egyik piac nem fogékony mindarra, amit kínálni tudok, akkor a másikon fogom. Vagyok már ennyire független érzelmileg, hozzáteszem nem saját döntésemből és nem kis energiámba tellett eddig eljutni. És időmbe. Mert 10 év sok idő. De ezt máshogy nem tudtam kezelni és nem is láttam és látom értelmét már máshogy kezelni. És ezért senki nem ítélhet el.

Tovább olvasom »

A kötődő gyereknevelésről

A minap olvastam egy, az egyik Facebook ismerősöm által megosztott cikket és nem állhatom meg, hogy ne fűzzek hozzá némi saját kommentet.

Amikor kiköltöztünk Németországba, nővérem elsőszülött kisfia éppen 2,5 éves volt és mivel ott is laktunk egy évet, így nevelésének ezen egy évben történő részleteit nyomon követhettem. Ezt persze elköltözésünk után is folytattam, mind a mai napig, de ez az egy év volt, amikor tényleg minden mozzanatba beleláttam.

Nem mondom, azóta is nagyon örülök ennek a lehetőségnek is, hiszen nagyon sok jót és kevésbé jót láttam nővérem "újfajta" nevelési módszerében, de mindenképpen sokat is tanultam belőle, így felfegyverkezettebbnek érzem majd magam, mikor ez a kis picur kibújik a pocimból. Nem állítom, hogy mindent tökéletesen fogok csinálni, hiszen ilyen nincs, de évek óta gyűjtöm a pozitív és negatív példákat a gyereknevelés elgondolásaiból - nem direkt, hanem pont saját esetünket véve, amiről nővéremmel is beszélgettünk már, illetve a már említett őáltala követett metódusokat - és kialakítottam egy képet, ami szerint úgy gondolom, hogy viszonylag normális felnőtté nevelhetem majd a porontyaimat. Persze hogy a gyakorlat mi lesz, azt nem tudom, de legalább már van irányvonal. :)

Visszatérve a cikkre. Megint csak bemásolok ide (forrással) egyet és adott pontokban kiegészítem azt. Egyébként majd leírom a saját elgondolásaimat is, de most csak a cikkre és annak pontjaira fogok szorítkozni.

A legnagyobb tévhitek a kötődő neveléssel kapcsolatban

---

Írta:

Boros Mariann

Néhány év kihagyás után – de a régi lelkesedéssel – ragadott újra virtuális tollat. Friss anyukaként kedvencei a baba-mama témák, ugyanakkor szívesen elkalandozik a divat, szépségápolás, lakberendezés vagy az utazások világába is, fantáziája mellett gyakran saját tapasztalataiból merítve ötleteket.

NyomtatásMentés gyűjteménybe

---

Hirdetés

A kötődő nevelést sokan úgy kritizálják, hogy közben nincsenek tisztában a fogalommal, és azzal, valójában miről is szól ez a szemlélet. Összeállításukban az öt legnagyobb tévhitet gyűjtöttük össze.

Fogalomzavar

A kötődő nevelés fogalmát hallva sokan téves képet alkotnak magukban, valószínűleg azért, mert a kötődő szónak pejoratív értelmet tulajdonítanak – a kötődésből a túlzott ragaszkodásra asszociálnak. Az angol  „attachment parenting” kifejezés szó szerinti fordítása helyett ezért talán szerencsésebb aválaszkész jelzőt használni, ami egyébként is sokkal kifejezőbb a szemlélet egészére nézve.

A kötődő/válaszkész nevelés kulcsa ugyanis, hogy a szülő a gyermek igényeire válaszol, partnerként kezelve őt, akivel szoros és kiegyensúlyozott érzelmi kapcsolatra törekszik. Természetesen fontos szem előtt tartani, hogy a kötődő nevelésben nincsenek szabályok vagy olyan recept, ami mindenkinél beválik – tulajdonképpen éppen az a lényeg, hogy a szülő figyelje és megismerje a saját gyerekét. Sok szülő egyébként anélkül alkalmazza ezt a módszert, hogy tudna róla: teljesen természetesen, ösztönből viselkedik így.

1. A szeretet elkényeztet

Noha az anyukák tapasztalatai mellett kutatások is bizonyítják, hogy egy kisbabának, kisgyereknek fizikai szükséglete, hogy szülei szeretetteljes közelségében legyen, mindig akadnak, akik úgy vélik, hogy egy gyereket el lehet kényeztetni a „túlzott” szeretgetéssel, odafigyeléssel. Sokan mondják például, hogy ha túl sokat van kézben és minden rezdülésére felveszi az édesanya, akkor anyámasszony katonája válik belőle, vagy épp terrorizálni fogja a szüleit.

A kötődő nevelés azonban teljesen más alapokon nyugszik, szerinte ugyanis a simogatás, a szeretgetés nem lehet az elkényeztetés eszköze, hiszen a felé áradó gyengédség révén a gyermek alapvető szükségleteit – mely ideális esetben a szülő részéről is fennáll – teljesítjük.

Én sem gondolom, hogy a szeretgetés okozza az elkényeztetést. Eddigi tapasztalataim alapján nem azért lesznek a gyerekek elkényeztetettek, mert otthon nagyon szeretik őket, hanem azért, mert valóban akkor is felkapják őket, amikor nem is azért sírnak, mert bajuk van.

A sírásnak is vannak alfajai, amit egy anyuka nagyon is jól meg tud különböztetni (ha én megtudtam, akkor a gyerek anyjának mindenképp meg kell tudnia). Ezek:

1. hisztizős sírás
2. anya baj van sírás
3. követelőző sírás

Ezekről majd bővebben írok is, hiszen ez nem ilyen egyszerű, de látom, hogy a rossz helyen kezelt sírásra való rossz válasznak mik a következményei általában.

Szóval a gyereket igenis tessék nagyon szeretni, figyelni rá, törődni vele, de a határokat neki is meg kell tanulnia.

2. Bármit szabad, a lényeg, hogy ne sírjon

Az a gyermek, akinek szülei mindig odafigyelnek az igényeire – melyeket csecsemőként jobb híján sírással fejez ki – azt tapasztalja meg, hogy amikor jelez, válaszolnak neki, így biztonságban érzi magát. Sokan mégis azt vallják, hogy a sírásra nem kell reagálni (ők azok, akik előszeretettel tanácsolják azt is, hogy az édesanya „nyugodtan hagyja sírni a gyermekét, legalább tágul a tüdeje”). Az ilyen filozófiával azonban csak azt lehet elérni, hogy a csecsemőben tudatosul, hogy a környezete nem reagál a felmerülő igényeire, így egy idő után nem is fog jelezni – inkább sírás nélkül, némán szorong.

Persze, egészen más helyzet, amikor egy csecsemő sírásával jelzi, hogy valami nincs rendben, mint amikor például egy kétéves gyerkőc azért fakad sírva, mert nem enged meg neki valamit az édesanyja. A kötődő nevelésben tehát a közhiedelemmel ellentétben nem az a cél, hogy a csemete sírás nélkül cseperedjen fel, hanem az, hogy amikor az érzelmei kifejezésének ezt a módját választja, a szülő valahogyan reagáljon rá, ne hagyja őt magára. Tehát a kötődően nevelő szülők is szabnak határokat és mondanak nemet, akár akkor is, ha sírás a vége. Csak átgondolják, mikor van ennek létjogosultsága.

Így van. Tehát a sírásra való reakció a fontos. Illetve az nagyon fontos, hogy a megfelelő sírásfajtára a megfelelő reakció érkezzék. Egy hisztizős sírásra nem jár ölelgetés, egy anya baj van sírásra pedig semmi esetre sem jár leszidás.

3. A szüleivel együtt alvó gyerek soha nem lesz képes önállóan aludni

A válaszkész nevelés hívei közül sokan alszanak együtt csemetéjükkel, hiszen ez az egyik legkézenfekvőbb – de természetesen nem kizárólagos – módja, hogy éjjel is azonnal reagálni tudjanak a bébi jelzéseire. Noha az alvásnak ez a formája a világ nagyobbik felén teljesen természetes és megszokott, a modern nyugati kultúrákban inkább a külön szoba – kiságy kombináció a társadalmilag elfogadott. Olyannyira, hogy sokszor még a szülő-gyermek körüli szakemberek (védőnő, gyerek- vagy háziorvos stb.) is kompetenciájuknak érzik beleszólni, hogy ki hogyan aludjon, ezzel sok esetben lelkiismeret-furdalást okozva a szülőnek.

Az együttalvással kapcsolatos általános tévhit szerint ugyanis az a szülő, aki egyszer beengedi ágyába a gyermekét, soha többé nem fogja tudni kitenni onnan. Ellenben a tapasztalatok azt mutatják, hogy a gyermekben is fellép előbb-utóbb az az igény, hogy külön ágyban, szobában aludjon. Érdekes módon az együttalvás problematikája általában sokkal inkább foglalkoztatja a család környezetét, mint magukat a szülőket, akik nyilván saját elhatározásukból választják meg, hogyan és hol altatják gyermeküket.

Nem vagyok annak a híve, hogy a gyerek a szülői ágyban aludjon. Természetesen kivételek lehetnek, de ne szokjon hozzá. Egyrészt az igény a később külön ágyban való alvásra nem feltétlenül jön meg, és akkor bizony ciki van, másrészt nem csak ebből a szemszögből nézzük a dolgot. De ezt is majd egy külön cikkben.

A lényeg, a gyerek picuri korában igenis aludjon a szülői szobában, hogy minden rezdülésére a mihamarabb tudjon a szülő reagálni, de ne a szülők ágyában, hanem a sajátjában a szülői ágy mellett. Így is megvan a közelség, hallja a szülők szuszogását (horkolását), mint eddig is a pociban és ha baja van, hamar segítséget is kap. De így nem szokik ahhoz hozzá, hogy a szüleivel aludjon és még a szülők is jobban fognak tudni aludni.

4. Bizonyos kor fölött zavarokat okoz a szoptatás

Ideális esetben a válaszkészség a szoptatásra is érvényes, ezért sok anyuka dönt úgy, hogy addig szoptatja gyermekét, ameddig az igényli, és ameddig mindkettőjüknek jólesik a dolog. Sajnos azonban az együttalváshoz hasonlóan szoptatás terén is gyakran előfordul, hogy a környezet rosszallóan tekint az efajta nyitottságra: akadnak, akik képesek a hosszantartó szoptatást a legkülönbözőbb felnőttkori szociális és pszichológiai problémákkal összefüggésbe hozni, sőt (extrém korlátoltság esetén) még a homoszexualitás okaként is beazonosítják.

Ez a fajta támadó attitűd persze könnyen elbizonyalaníthatja a szülőket, még akkor is, ha a WHOegyértelmű ajánlást fogalmaz meg a szoptatás időtartamára vonatkozólag: lehetőség szerint a gyermeket hat hónapos koráig kizárólagosan, majd a hozzátáplálás mellett a gyermek kétéves koráig vagy akár tovább érdemes szoptatni.

Emellett az is tisztázott, hogy a hosszan szoptatás nem hozható összefüggésbe semmilyen betegséggel vagy zavarral, ugyanakkor pozitív hatásai az anyára és gyermekre, valamint a kettőjük közti kapcsolatra nézve felbecsülhetetlenek.

Ebben én eddig nővéremnél nem tapasztaltam semmi extrát azon kívül, hogy hajrá annak az anyukának, aki a gyerek fogzási időszakában, illetve már meglevő fogakkal (amikkel bizony harap és elmondás szerint marhára fáj) szoptatni tud és akar! A leválasztást általában akkor végezte el nővérem is, mikor a gyerek elkezdett harapni és bizony ebben az időszakban még nemigen lehet vele megbeszélni, hogy ugyan kislányom/kisfiam, ne harapjál már...

Szerintem amúgy a szoptatás abszolút egy ártalmatlan dolog, de ne csodálkozzunk, ha ferdén néznek ránk abban az esetben, ha egy gyereket még 3-4 évesen is szoptatunk. Egy értelmesen és következetesen nevelt 3-4 éves gyerek bizony már komoly dolgokra is képes, és a szopika nem feltétlenül kell hogy hozzátartozzon a mindennapjaihoz. 

5. A hordozás gátolja a mozgásfejlődését

Noha számos előnyüknek köszönhetően a hordozóeszközök (kendők, mei tai-ok, csatos hordozók stb.) egyre szélesebb körben terjednek, akadnak, akik még mindig ferde szemmel, szánakozva nézik a batyuból kitekintgető vagy épp békésen szunyókáló csöppségeket. A „nem rossz-e neki ott?” típusú kérdések persze adódhatnak pusztán kíváncsiságból is, valamiért mégis időről-időre felmerül a gondolat, hogy a hordozott gyermek lemarad a mozgásfejlődésben.

Ezt a tévhitet azonban muszáj eloszlatnunk: a megfelelő eszközben és pozícióban hordozott kisgyermeketnem szenved semmilyen hátrányt, hiszen a mozgásfejlődés inkább érés, mint gyakorlás kérdése. A babahordozás hatására ugyanakkor az egyensúlyérzék tekintetében pozitív hatás figyelhető meg!

Tudományos oldalról sosem közelítettem meg a kérdést, de a látottak alapján abban biztos vagyok, hogy ez minden, csak nem káros. Persze ki a kendőre, ki a kész hordozókra esküszik, ebben nincs is tapasztalatom, döntse el mindenki ki mit lát megfelelőnek, de nem hiszem, hogy itt ördögöt kéne látni a falon. Nem azt mondom, szerintem a baba számára (leszámítva a testközelséget) fikarcnyi előnye sincs, inkább a szülőknek praktikus, de hogy hátránya sincs, az is biztos.

forrás: http://www.bien.hu/szerelem-es-csalad/gyermekneveles/a-legnagyobb-tevhitek-a-kotodo-nevelessel-kapcsolatban/122981

Hát szóval ennyit ezekhez a pontokhoz. Mint mondtam, a gyereknevelési megfigyeléseimről egy külön cikket fogok írni, amivel egyet lehet érteni vagy nem, ez alkalommal viszont ennyi. 

Persze biztos vagyok abban, hogy a fentieket is sokan máshogy látják, végül is mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy hogyan neveli fel a porontyait, de abban a tévhitben ne ringassa senki magát, hogy amit csinál, az a kizárólagos jó csak. Mert ha valamit még életemben megtapasztaltam:  egy gyereket nem lehet tökéletesen felnevelni, egy pillanatig sem kell hinnünk, hogy nekünk menni fog. De minden esetre törekedni kell az általunk vélt legjobbra.

Tovább olvasom »