Utolsó előtti nap a munkahelyen

2016.04.20 - Szerda

Lassan elérkezett ez is. Sokat váratott magára és most, hogy ilyen közel van, kicsit kétségeim vannak a továbbiakat illetően. Nem tudom miért van az, hogy az ember valamit nagyon vár, aztán mikor elérkezik az ideje, mégis inkább egy kicsit visszatáncolna. Hiszen olyan jól berendezkedtem már a kis helyemen, megvan a rendszerem, hogy hogyan végzem a munkámat, megvannak a doksimintáim, meg egyéb mintáim, minden összeállt. És most itt kell hagyjam az egészet. Fura érzés.

Persze alig vártam már, hogy ezt megtegyem. Így, a terhességem 9. hónapjának elején (a köznyelvben a 8. hónapban) már elég volt az egészből. Az utóbbi időben már nem élveztem a munkámat, hiszen nem azt csináltam, amit szeretek, hanem ami éppen rám maradt innen onnan mondván, hogy úgy sem vagyok már itt sokáig, már nem lehet rám bízni még egy kisebb építkezést sem. Kár. Ebből a szempontból például semmi kedvem már a munkahelyen tölteni az időmet. Aztán a másik faktor, hogy most már annyira rúgdal a kicsi is, hogy az embernek minden, csak nem kényelmes naphosszakat a gép előtt ülnie. Sokkal jobban elvan, ha mozgok, nem pedig csak ülve dolgozgatok. Ezen kívül ezernyi teendő vár még rám otthon és lassan kétségeim támadnak, hogy el tudom-e végezni őket, hiszen a pocak már eléggé kerek, a munka pedig sok.

Ahogy végignézek a pelenkázónkon, ami mindenre hasonlít (raktárra), csak épp egy pelenkázóra nem és belegondolok, hogy az össze cuccot, amit felhalmoztunk rá, valahova el kell tennem, valahol helyet kell találjak neki... A lakás pedig kicsit. Nem lesz sétagalopp így a végén. 

Aztán ott van a takarítás is. Amúgy is ráfér a lakásra egy tavaszi nagytakarítás, pláne most, hogy lassan érkezik a kicsi. Persze nem arról van szó, hogy mindennek laboratóriumi tisztaságban kell ragyognia, de azért az alapokat nem árt megteremteni, hiszen számolok azzal, hogy ha megszületik, minden bajom nagyobb lesz annál, mintsem hogy éppen hol kergetőznek a porcicáim.

Egyébként olvastam tanácsokat, hogy hogyan lehet felkészülni a szülés utáni időkre, hogy tehermentesítsük legalább az első időszakot. Ilyen például, hogy előre főzzünk mindenféle olyan ételt, amit fagyasztani is lehet és feltöltjük velük a fagyasztónkat. Persze ezt megint fújhatom, mert nekünk csak egy fagyasztófakkunk van, mégpedig akkora, amit egy hűtőhőz adnak. Tehát kicsi. És persze amúgy is dugig van, már csak a nagyon általános dolgokkal is, szóval erre esélyem sincs. Nem baj, van elég más dolgom, már januárban elkezdtem írni egy listát, hogy mit is kell megcsináljak, mert ha nem teszem, mire odakerülök semmi, vagy csak nagyon kevés dolog jut eszembe.

De vissza az utolsó előtti napra.

A munkahelyen is el kell intézni bizonyos előkészületeket a távozásra. Ilyenek például a fiókok személyes cuccoktól való megszabadítása, egyéb ingóságok feltúrása és szintúgy hazavitele, utánakérdezés hogy és mit kell hol leadni, a munkahelyi gép rendbe tétele, a feleslegesen felgyűlt dolgok törlése. Ugyan újra lesz telepítve a gép a következő versenyzőnek, de én például beszéltem a rendszergazdával, hogy vannak olyan mintanyomtatványaim, amiket én csináltam magamnak a munkámhoz és nem szeretném, ha elvesznének. Ezeket egy mappába kellett gyűjtenem és ha eljut hozzá a laptop, akkor ezt kiírja nekem CD-re és megőrzik, míg vissza nem jövök. (Remélhetőleg.)

Aztán el kell intézni az utolsó simításokat azon a munkán, amin éppen dolgozik az ember, mindenkivel le kell beszélni, hogy mit hol talál, ha esetleg keresné. Németországban tabu az embert a szabadsága alatt piszkálni, úgyhogy nem kap telefonhívást, ha valamit nem talál a cég. Akkor valahogy megoldják. De nagy könnyebség nekik, ha az ilyesmire odafigyel az ember. És miért ne tenné? Hiszen nem kerül semmibe és ha rendesek voltak vele, akkor meg pláne nem gond. Meg persze arra is gondolni kell, hogy ha vissza akarunk jönni, nem árt úgy elmenni, hogy szívesen várjanak vissza.

A mai napom tehát ilyesmikkel telt, na meg kollektív láblógázással és munkakerüléssel, mert már nem volt kedvem. Ma már nem tudtam volna amúgy sem megváltani a világot, és ami azt illeti, az építkezés, ahol a pótmunkákat írtam ki, nemhogy katasztrófális, de bizony hiába is töröm vagy törtem volna magam, a mennyiség valahogy nem akart fogyni. Egy pótmunka kiírását kettő másik kiírásának szükségessége követi, úgyhogy ez egy véget nem érő folyamatnak bizonyult. Ráadásul marhára feleslegesnek is tartottam nagyon sok mindent, ezzel csak ingerli az ember a megrendelőt és növeli a valószínűségét annak, hogy az építkezés bíróság előtt végzi, de hát mit érdekel ez engem... Most már semmit se, meg amúgy sem az én dolgom. Én csak kisegítős voltam itt.

Szóval összekészültem. Furcsa lesz ott hagyni a jó kis munkahelyemet, a kollégákat, hiszen ők voltak az egyetlen kapcsolatom a külvilággal úgy mond, mert barátaim aztán nincsenek. Innentől fogva majd jön a naphosszat egyedül ülés (dolgozás) otthon, amikor is az ördög sem szól hozzám.Meglátjuk milyen lesz. Szerencsére tényleg elárasztottam magam otthoni feladatokkal, így biztosan hamar fog telni az idő. :)

Tovább olvasom »

A terhességről őszintén - II. trimeszter

Sokan mondják, hogy a terhesség legszebb időszaka, mert ekkor már elkezd gömbölyödni a hasika és megszűnik a rosszullét is. Nagy általánosságban azt hiszem ez igaz is, legalábbis nekem szerencsém volt ezzel. Ahogy kiléptem az első trimeszterből megszűnt ez az idegesítő hányingerezés és kezdetét vehette a zabálás. Szerencsére nem nagyon szenvedtem a gyomorsavtól sem, így valóban kellemes időszakról volt itt szó. De nem mindenkinek ilyen és ennek ellenére vannak más tünetek.

A gyomorsavat említettem ugye, na ha ez meglátogat, az nem túl kellemes dolog. Ez egyébként már az első trimeszterben is így van és maradhat végig is. Ja, mondtam már, hogy aki hajlamos rá, annak az első trimeszterrel nem feltétlenül múlik el a hányingerezése, illetve a hányása? Vannak anyukák, akik bizony végigtaccsolják a 9 hónapot. De megéri!! :D

Aztán ebben a trimeszterben továbbra is tágul a méh, amit az ember nagyon is érez. De nem vészes. Igazából azzal vagyunk lefoglalva, hogy mindennap minden percében "befelé" kagylózunk, hogy végre érezzük-e megmozdulni a kicsit. Szóval igazából nem érünk rá foglalkozni holmi alhasi fájdalmakkal vagy mellfeszülésekkel, hiszen itt most nagyobb dologra várunk. Mégpedig arra, hogy ne csak a doki mondja meg nekünk, hogy a bendőnkben bizony egy gyerek lapul, hanem végre érezhessük is, hogy egy új élet növekszik bennünk. A szívünk alatt. Mondtam már, hogy amúgy inkább a felgyűrődött beleink alatt? Meg gyomrunk alatt? A végbelünk előtt?? Nézett már rá valaki arra, hogy hogy is néz ki ez "szívünk alatt" anatómiailag?

Hát bizony. Így. Nem elég, hogy a méhünk úgy 7 centiméterről egy hatalmas labdává nő, az összes belső szervünk elvándorol, összenyomódik tőle. Ennek következménye, hogy a 2. trimeszter végén egy jól telekajált gyomorral nem tanácsos éppenséggel nagyon előre hajolni, mert a nagy pocinkkal simán kinyomhatjuk a kaját a gyomrunkból, szájon át, előzetes figyelmeztetés nélkül. A fenti anatómiának köszönhetően pedig a levegőnk is fogytán, mivel hogy a tüdőnknek is egyre kisebb hely jut.

Aztán a tudja fene melyik hormonnak köszönhetően kezdődnek az éjszakai klotyóra járások, a rémálmok, amikben általában szeretteink nyiffannak meg kínkeserves körülmények között, esetleg a még meg sem született babánk, a vissza nem alvások, amiknek a végén még meg is éhezünk és másnap a melóban totál rottyon vagyunk, illetve a medence tágulás is, ami ismét egy fájdalmasabb folyamat. Itt megint csak valami hormon elkezdi előkészíteni a terepet arra, hogy a végén majd ezt a gyereket kitoljuk magunkból, aminek következménye, hogy néha alig tudunk menni, nemcsak azért, mert fáj, hanem mert az egész alhasi tájék átrendeződik. Én például azóta nemigen tudok kecsesen közlekedni, inkább csak döcögök, mert ugyan csak pár mm-ről van szó, de mégis érzem, hogy nem ott vannak a lábaim, mint annak előtte, ahol megszoktam őket....

A has növekedésével pedig egyre inkább érezni fogjuk a derekunkat is, amire érdemes odafigyelni. Észrevesszük, hogy az egyre nagyob pocó miatt egyre jobban előre engedjük esni a súlypontunkat deréktájban. Kitoljuk a fenekünket és homorítunk hátban, míg végül meg nem fájdul mindenünk. Mikor járunk, jó esetben próbálunk odafigyelni arra, hogy a lehető legkevésbé homorítsuk a hátunkat, ami a döcögésünk mellé még egy ilyen szexy Maci Laci stílust is kölcsönöz nekünk, de mindegy. A lényeg, hogy elkerüljük, hogy ne fájjon a derekunk. Annyira....

Aztán ebben az időszakban vagy jól érezzük magunkat, vagy nem. Nálam jönnek mennek a tünetek, egyszer nyomja a baba az ülőidegemet, hogy alig bírok talpon maradni, máskor semmi bajom nincsen, barátnők mindenféle magas vérnyomásokról és vizesedésekről számolnak be, esetleg hasviszketésekről és gyomorégésről. Kinek mi jut. De ez semmi ahhoz képest, hogy végre érezhetjük, hogy megmozdul a babánk.

A 20. hét környékén ugyanis bárminemű gyomor- és béltevékenységhez hasonlót tapasztalunk, az bizony már a poronty lesz. Égünk a vágytól, hogy hites férjünket is bevonhassuk az észlelésbe, de ő bizony két héttel az események után kell fusson, mire részt vehet bennük. Na nem baj. Egyszer ez is elérkezik. Az idő múlásával ugyanis babánk egyre nagyobb és erősebb, aminek köszönhetően rúgásai is egyre inkább észlelhetővé válnak. Illetve lassan kívülről is láthatóvá. De mindez még gyerekjáték, egy nagyon szép időszak, amikor már minden jelünk megvan arra, hogy kis picurkánk bennünk van, él, mozog, de még nem okoz semmivel sem fájdalmat nekünk. 

Tovább olvasom »

A terheségről őszintén - I. trimeszter

Tehát terhesek vagyunk, hurrá! Ott a pozitív terhességi teszt, esetleg már némi változásokat is észlelünk. Persze minekután megtudjuk, hogy terhesek lettünk, minden változás miatt égnek áll a hajunk és sírva tudnánk fakadni, hogy vajon ez most mi és elmegy-e tőle a baba? Merthogy kezdődnek azok a dolog, amikről ugye nem tudunk.

Mint például, hogy erősebb folyásunk lesz. Az ember minden egyes (érzésre) nagyobb pacázás után rohan a klotyóba vizslatni, hogy ez most vér volt vagy mi? Mert ha az, akkor elment a baba, mégis megjött a menszesz és úristen, rohanás az orvoshoz különben is! De az esetek nagy többségében csak simán kilottyant belőlünk egy nagyobb adag trutymó és mindenkit megnyugtathatok: ez a terhesség előrehaladtával továbbra is így lesz. Az ember egy idő után tök hozzászokik, immunis lesz az egészre. Persze később nem csak a rutin segít ennek az elviselésében, hanem az is, hogy érezni fogjuk a babánkat és a pocak is növekedni fog. Azonban továbbra is figyelnünk kell majd arra, hogy nehogy kóros legyen ez a bizonyos folyás, mert ez ugyan csak nekünk kellemetlen - a babára általában ártalmatlan -, nem szabad várni a kezeléssel, mert abból bizony tényleg baj lehet.

Aztán kezdődik a mellfeszülés, kinek nagyobb, kinek kisebb fájdalmakkal. A mellek is nőnek, már a kezdetek kezdetén, ami egyébként elég furcsa, hiszen hol van még a vége? Illetve ha már most ekkorára nőnek, akkor mi lesz még itt a végéig? Egyébként ha elérnek egy bizonyos méretet (egyéntől függő), akkor egy ideig egyáltalán nem lesznek nagyobbak, illetve ha mégis, annyira lassan, hogy észre sem veszi az ember. És igen, a végén valószínűleg még nagyobbak lesznek, mint ahogy azt gondolni mertük valaha is. :D

Aztán jön ugye a reggeli rosszullét. Ami egyébként úgy néz ki, hogy az ember vagy hányik reggel, vagy nem, vagy rosszul van, vagy nem. Lehet, hogy később lesz rosszul, vagy éppen folyamatosan egész nap, esetleg végighányja a napjait, hogy kórházban köt végül ki, hogy nehogy kiszáradjon és baja essen a babának. Szóval ez a reggeli rosszullét is egy nagy humbuk, mert bizony az ember akkor lesz rosszul, amikor éppen rájön. Ez mindenkinek más. Nővérem a második gyerekkel például minden reggelt hányt és utána egész nap rosszul volt, én pedig egyáltalán nem hánytam, de délben elindult a hányinger és kitartott míg le nem feküdtem, miközben persze egyre erősebb lett. Úgyhogy haza a munkából és fetrengés hányingerben. Úgy jó 2 hónapig. Zsír cucc!

Aztán nem is gondolnánk, de az elős 12 hétben és még egy kicsit tovább is, semmi nem látszik. Az első gyereknél legalábbis, mert akkor még feszes a méh meg minden. Az ember nagyban beleéli magát, hogy pocak lesz, jaj de jó, aztán a nagy fenét. Hányinger lesz, az egészséges táplálkozás jegyében alig tud az ember lánya még akár egy egészségtelen falatot is lenyomni a torkán, de ezen kívül semmi jele, hogy az ember terhes. És persze ebben az időszakban nem nagyon kürtölgeti senki, hogy terhes, mert ha mégis elmenne a baba, akkor meg állhatna ott az emberek előtt, hogy bocsi mégsem. Ha nem éhezünk mások sajnálatára, akkor ettől inkább megkíméljük magunkat, míg tuti nem lesz a dolog. Ami a 12. hét előtt nem tuti persze.

De ha már a kajálás is szóba kerül, akkor most megismerjük azt a fogalmat is, amire eddig talán még soha nem is gondoltunk: a nyers étel. És igen, egy sima szalámi is ide tartozik, vagy éppen a palacsintában a tojásos túrótöltelék. Ki a fenének tűnt eddig fel? A majonéz is kiesik és egyébként meg ne menjél se Mekibe, ne vegyél Dönert (Gyrost) vagy menjél be Subwaybe, illetve ha elmész étterembe csínján még a saláttákkal is, mert egyáltalán jól megmosták azt a salátát, mielőtt kiszolgáltak vele? A szószában van valami nyers? A hamburgerhúst jól átsütötték? Vagy a Gyros húst? Ezt a felvágottat megvehetem, mert nem nyers? Ne egyek májat? Kolbászt? Sonkát? Lágy sajtot? Ez a tej/joghurt/túró tartalmaz nyers elemeket vagy nem?
Egyszóval borzalom. Eltart egy ideig, míg az ember ebbe belejön, hozzá kell szoknia a férjnek is, hogy bevásárlás alkalmával ő is figyeljen ilyenekre, de aztán tényleg nem okoz már problémát a dolog.
És hogy miért ez az egész? A nyers ételekben található baktériumok miatt, amik viszont tényleg komoly veszélyt jelentenek a babára.

Aztán már most elkezdődnek az alhasi fájdalmak, hiszen bár ez még nem látszik, a méhünk azért elkezdett tágulni, az őt rögzítő szalagok pedig megnyúlni. Van, hogy egy tüsszentés alkalmával össze tudnánk magunkat pisilni az alhasunkba nyilalló fájdalomtól, de előfordul, hogy hasonló okok miatt a székről hirtelen felpattanásokat is inkább kerüljük, illetve ha eddig olyan jóízűen és hangosan tudtunk tüsszenteni, innentől fogva ennek az inzenzítását is csökkenteni fogjuk.

És egyébként ebben az időszakban sokan csak túlélünk és elviselünk. Ilyenkor szokták mondani, hogy a kisbabáért mindent, de amikor még semmi nem látszik és igazából csak tudjuk, hogy terhesek vagyunk, de az egész állapotunkat nem különbözteti meg semmi egy jó kis hányásos fertőzéstől, akkor azért vannak pillanatok, mikor a fenébe kívánjuk az egészet. Se enni nem tudunk, mert a víztől rosszul leszünk, a kajától rosszul leszünk sőt, a saját szájízűnktől is rosszul leszünk, de ha beveszünk valami mentolosat, attól is rosszul leszünk. Egyszóval, szúúúúúúszáááááááá. Túl kell élni.

Tovább olvasom »

A terhességről őszintén - 9 az a hónap?

http://www.kosogkaos.no/

Szerintem minden leendő anya hallotta már életében azt a mondatot, hogy mennyire gyönyörűséges dolog is terhesnek lenni és hogy ez egy csoda. Ennél már csak a gyerek megszületése a nagyobb csoda, de ott még nem tartunk. Van is némi fogalma az ember lányának a terhesség mibenlétéről - felteszem, senki nem nagyon olvas utána, míg nem lesz aktuális a dolog -, de körülbelül csak annyi, amennyi egyébként minden egyéb halandónak is van, aki még nem volt terhes, vagy férfiként nem asszisztálta végig. Ezek a fogalmak pedig, hogy egy terhesség 9 hónapig tart, illetve nagy lesz az ember hasa és a kezdetek kezdetén reggeli rosszulléttel jár. Ja, és elmarad a menszesz. Azt hiszem kábé ennyi. Na most ebből 2 dolgot leszámítva máris téves a tudásunk.

A terhesség nem 9 hónapig tart!

Vagy mégis?
Szóval ez elég nagy kavarc, az elején én sem nagyon láttam át a dolgot, hogy akkor most mit és hogyan is számítunk, de így, a 30. hétre örömmel kijelentem, hogy sikerült megoldani a talányt! :D

Szóval!
Kétféle számítási módból választhatunk. Az egyik a köznyelv által is használt és ténylegesen a naptári hónapokat alapul vevő mód, a másik pedig a nőgyógyászok által használt, azaz a holdhónapokat alapul vevő.

• Namost kérdés egy: miért kell ez? 
• Kérdés kettő: miért tér el a kettő egymástól?
• Kérdés három: miért? Eltér?

Gugliztam kicsit és bizony a telefonomba is felírtam, megörökítettem a két számítási módot, mert ha legközelebb a fogorvosi székben megkérdezik hol tartok, akkor legalább tudjak válaszolni, ne csak bambán nézni.  De már megint kicsit előre haladtunk a dologgal. Hiába, egy terhes nőnek nehéz összeszednie magát. :D

Szóóóóóóóóóóóóóóóóóóval. Kezdjük az alapoknál.

A terhesség 40 hétig tart. Mindegy mikor kezdődik, mivel egy hét valóban 7 napból áll, így bizony ez mindig 40. Nya. De hogy kezdődik?

Mire a pozitív terhességi tesztet a kezünkben tartjuk már találkozhatunk azzal a kijelentéssel az orvos részéről, hogy gratulálok kismama, az 5. hétben van. Hö???

A felépítés a következő:

• 1. hét:  a  legutolsó menszesz első napjától számítjuk
• 2. hét: egy héttel a legutolsó menszesz első napja után
• 3. hét: két héttel utána
• 4. hét: három héttel utána
• 5. hét: négy  héttel utána
• 6. hét: stb....

Tehát mit akarok ezzel mondani?

az első héten abszolút nem is vagy terhes, mert még menstruálsz
a második héten sem vagy még terhes, mert éppen befejezted a menszeszt és haladsz a tüszőrepedés felé
valamikor a harmadik héten tüszőrepedésed lesz és ekkor van esélyed teherbe esni
ha teherbe estél, akkor a negyedik héten elmondhatod magadról, hogy kb. két hete vagy terhes

Tehát ha valakitől megkérdezed, hogy hány hetes terhes és azt mondja 30, akkor az azt jelenti, hogy:

• a terhesség 30. hetében van az illető,
• de a magzat tulajdonképpen még csak 28 hetes.

Azaz az elején van 2 hét, ami csak luft, nem is vagy terhes, de mégis innen számítják a nődokik és amúgy minden nő az egész terhességet, mert azt tuti meg tudod mondani, hogy mikor kezdtél el menstruálni, ellenben a tüszőrepedésedet kötve hiszem, hiába is próbálod számolgatni.

Mindebből következik, hogy a terhesség 40. hetében, amikor is szülni kellene matematikailag, egy 38 hetes magzatot hozunk a világra. Eddig megvan? Akkor menjünk tovább.

Most akkor 9 az a hónap?

Ezt, ha megvannak a hetek, akkor jöhetnek a hónapok és a trimeszterek.

• A köznyelv által is használt számítási mód:

• A dokik már a legelején meg tudják mondani, hogy mikor is fog születni az a gyerek. Matematikailag! Ez nem azt jelenti, hogy valóban akkor fog, sőt, elég kicsi az esélye, de hát a miheztartás végett valamit mondani kell, illetve alapul kell venni. Ezt hogy csinálják? Megkérdezik mikor volt az utolsó menszeszed első napja, hozzá csapnak 40x7-et, megnézik az milyen dátum és el is van intézve. Kedves anyuka, akkortájt jön a baba. Pont. 

• Azzal innentől fogva végig tisztában leszel, hogy hányadik hétben vagy. Na de ez hanyadik hónap tessék mondani? Ha a teljesen normális naptárat veszed figyelembe, akkor ezt így a legegyszeűbb kiszámolni.

• Tegyük fel, hogy augusztus 18-ára vagy kiírva. Akkor:

• 9. hónap:  augusztus 18. - július 18.
• 8. hónap:  július 18. - június 18.
• 7. hónap:  június 18. - május 18.
• 6. hónap:  május 18. - április 18.
• 5. hónap:  április 18. - március 18.
• 4. hónap:  március 18. - február 18.
• 3. hónap:  február 18. - január 18.
• 2. hónap:  január 18. - december 18.
• 1. hónap: december 18. - november 18.
• Azaz novemberben estél teherbe. Gratulálok! :)

• Voilá. Probléma megoldva.

• Az orvosok által használt számítási mód: a holdnaptár

• Nem ámítás, a terhességet valóban 10 hónapra számítja. Ez nem veszi figyelembe, hogy egy hónap hány hétből áll, sőt azt sem, hogy a hét melyik napján estél teherbe, egész egyszerűen csak 4 hetekkel számol és pont. Hogy miért? Az egységesség miatt. Így teljesen mindegy, hogy egy adott hónap hányadik napján estünk teherbe (jobban mondva jött meg az utolsó menszeszünk első napja), a 40. hétre ebből akkor is gyerek lesz, ha szökőév van.

Vágom. Van még valami?

Igen. A hét számítások.

Találkozhatsz olyannal, hogy egy kismama azt írja, hogy a 28+4. hétben van. De hogy mi ez a +4??

Szerencsére ez egész egyszerű. 

Tegyük fel, hogy alegutolsó menszeszed első napja szerdára esett. Akkor a következő hét szerdájáig az 1. hétben vagy. Szerdán be is töltöd pontosan az egy hetet, csütörtöktől pedig kezdődik a 2.

Ha valahol ilyen kiírást látsz a terhességi hetekre, hogy 28+4, az azt jelenti, hogy a kismama 28 teljes egész hetet betöltött már és 4 nappal van a kerek héttöltés után. Magyarul a 29. hétben van, de még nem töltötte be a 29. hetet.

Tehát gyakoroljunk:

• 24+3?    (24 teljes hét +6 nap, azaz a 25. hétben van)
• 12+6?    (12 teljes hét +6 nap, azaz a 13. hétben van)
• 35+2?    (35 teljes hét +2 nap, azaz a 36. hétben van)

Ugye +7-et nem fogunk látni soha, mivela 22+7 tulajdonképpen azt jelenti, hogy betöltötte a kismama pontosan a 23. hetet és másnap kezdi is a 24.-et már. 

Ezt így is írhattam volna amúgy:

• 22+7 = 23+0

Ennyi a nagy talány. Remélem valamennyire érthető volt. :)

Tovább olvasom »

Gyereknevelés útmutatóm - Bevezető

Mint ahogyan erre már egy korábbi cikkben utaltam is, szeretném leírni, hogy milyen megfigyelésekkel gazdagodtam az utóbbi években akaratomon kívül is nővéremnek és Németországnak köszönhetően.

Mikor kijöttünk Németországba, még nem éreztem azt a különbséget, amit azóta nemhogy saját bőrömön érzek, de látom és testközelből tapasztalom is. Mégpedig azt, hogy itt hogy vannak nevelne a gyerekek az otthoniakhoz, illetve az ismerthez képest és ezeknek a módszereknek mik a jó és a rossz következményei. De most is csak a legelején kell kezdenem.

„Szocialista” gyereknevelés

Nem vagyok pszichológus, fogalmam sincs hogy hívják az alábbiakban leírt nevelési módszert, de én csak szocinak hívom, mivel az előző rendszerben ez volt a szokás. Vagyis inkább ne is általánosítsunk ennyire, maradjunk annyiban, hogy az én családi körömben ezt a módszert találták helyénvalónak, illetve találják mind a mai napig. Hogy melyiket is?

A nevelési módszer két alappillérre épül:

1. A gyereknek kuss a neve.
2. A gyereknek tisztelnie kell a szüleit, az idősebbeket.

Mit értek ezek alatt a pontok alatt?

Az első nem más, minthogy a gyereket úgy kezelik a családban, mint valami nem is tudom. Jövevényt, aki majd úgy is elmegy, meg egyáltalán, nem is egyenrangú a szülei magaslatokkal. Ergo, nem kell megbeszélni vele semmit, nem kell bevonni a családi döntésekbe és egyéb eseményekbe, nem kell kikérni a véleményét, nem kell döntési helyzetbe hozni, majd anya és apa megmondja mi a jó neki. Hiszen gyerek, mit tud ő arról, hogy mit is akar valójában, mi a jó neki?!

Továbbá a gyerekkel nem kell megbeszélni fontos dolgokat mi több, egyáltalán nem kell a kis dolgairól beszélni, hiszen mi baja lehet egy gyereknek, ami olyan fontos lenne, hogy beszélni is kelljen róla? Az embernek vannak sürgetőbb problémái is. Családfenntartás, kijönni a havi fizetésből, stb.. Összességében itt a szülő dolga, hogy biztosítsa a gyerek számára a napi betevőt, az iskoláztatást, a ruházkodást, a gyerek dolga pedig hogy felnőjön, teljesítsen és kirepüljön a családi fészekből.

A második pont az, hogy mivel a gyerek a gyerek, így egyértelmű, hogy tisztelnie kell a szüleit, mégpedig alanyi jogon, akkor is, ha ezért a szülők semmit nem tesznek. Ez jár, nem is nyitunk vitát róla. Én vagyok az anyád/apád, én tartalak el, ergo tisztelj. Elvárás, nem kiérdemelt érdem. Tehát a szülőkkel nem beszélünk csúnyán, a szüleink irányában nem támasztunk elvárásokat, óhajokat is csak csínján, megszólalni ha csak kérdeznek (majdhogynem) és egyébként meg örüljön az ember, hogy már nem magázó viszonyban vagyunk. Ha a szülő mond valamit, azt különösebb fenntartás és/vagy nemtetszést nem kifejezve maradéktalanul végrehajtjuk, abban az időpontban és helyen, ahogy a parancs szól.

Ennek a pontnak a fontos velejárója az is, hogy a gyereknek igenis gondoskodnia kell a szüleiről miután elhagyja a családi fészket, dolga, hogy a szülei jóléte felől érdeklődjön és foglalkozzon a problémáikkal még akkor is, ha ő egy olyan kérdést sem kap viszonzásul, ami esetleg úgy hangzana, hogy „mesélj, mégis hogy vagy?”.

Na most meg kell mondjam, a fentebb röviden leírt nevelési módszer a katasztrófák katasztrófája, következménye pedig egy tökkelütött felnőtt, aki se dönteni nem tud, se nem életképes, fogalma sincs hogy működik a világ és olyan naiv, hogy csak az nem használja ki, aki nem akarja. Az ilyen felnőttek általában nem sikeresek, vagy csak nagyon nehezen jutnak el egy „magasabb” szintre, jobb életminőségbe. Ez utóbbihoz sok minden szükségeltetik, ami nem biztos, hogy megvan az egyénben, tehát a sikertelenség majdhogynem el van könyvelve. Folyamatosan kételyek gyötrik és nagyon nehezen boldogulnak a világ útvesztőiben. Folyamatosan meg kell nekik mondani, hogy most mi a teendő, mi az elvárás, nagyon nehezen jutnak el egy viszonylagos önálló gondolkodási szintig, cselekvőképességig, nehezen kezdenek bele nagyobb lépésekbe is.

Ugye mondanom sem kell, hogy én így lettem nevelve/nem nevelve? :)

A „modern kori” gyereknevelés

Nos, ez meg a másik véglet, amit most láthatunk. Ugyanis jelen pillanatban sokszor ott tartunk, hogy nem a szülő neveli a gyereket, hanem a gyerek a szülőt. Csak az a szegény pára ne sírjon, nehogy lelkileg valami problémácskája legyen, kapjon meg mindent, meg nem is tudom én mi. A szoci nevelés szerencsétlen felnőttjei, akik ugye nehezen tudnak döntést hozni belekerülnek egy nagyon nehéz életszituációba, mikor is nekik kéne tovább adni valamit, de hogyan, mikor azt sem tudják mit vagy hogyan is? Ki mondja meg nekik? Ja igen, anya és apa. De azt már tudják, hogy úgy nem akarják nevelni a gyerekeiket, hiszen az biztosan nem jó, érzik, tapasztalják. Akkor hogy?

Az egészben a pech, hogy most is bejön a történetbe az a szál, amikor megmondják nekik mit hogyan csináljanak, csak éppen ez a saját gyereküktől jön. Következmény: folyamatosan pattognak, azt csinálják és úgy, amit a gyerek akar, ez által halálosan fáradtak és mivel itt még az a pont sincs meg, hogy a „tisztelet elvárás”, így aztán nem is tisztelik saját porontyaik őket. Ki lesznek használva, a szavuk nem számít semmit, saját gyerekeik keresztbe lenyelik őket. Beszélhet anya vagy apa amit akar, ők úgy is csak azért vannak, hogy legyen meleg kaja az asztalon, tiszta ruha a szekrényben, áram, víz, fűtés, internet és egy szoba, aminek az ajtaját még be is zárhatom és közölhetem a szüleimmel, hogy békén lehet hagyni. Merthogy akkor békén is hagynak nemdebár?! Vagy morgolódnak? És akkor mi van? Semmi. Majd abbahagyják. Segíteni kéne a házimunkában? Fenét, nincs nekem kedvem ahhoz, majd megoldják, következménye úgy sincs, ha nem csinálok semmit nem igaz? Csövi, tolom is a lécet a haverokkal. Ekkor pedig megszólal a szocialista gyereknevelő réteg, hogy bezzeg az ő idéejében ilyet aztán nem lehetett és ő ezt mennyivel jobban kivitelezte. Kicsit faramuci, hogy nem látják, hogy a mai szülők kudarcai az ő számlájukra is írhatóak, hiszen a mai szülőket kik is nevelték fel? Ők. Hmm.......

Az egészben az a legnagyobb tragédia, hogy a szoci nevelés hívei teljes mértékben meg vannak arról győződve, hogy az ő módszerük maga volt a tökély, a modern nevelés hívei pedig teljes mértékben arról vannak meggyőződve, hogy az előbbi módszer semmilyen pontjában nem elfogadható. Közben pedig szerintem egyiküknek sincs igaza.

Miben különböznek a német gyerekek a magyaroktól?

Ez már első ránézésre is látszik, mondjuk nekem kellett egy kis idő, míg megtapasztaltam és saját szememmel is láttam a dolgot. Először is, a német gyerekek sokkal öntudatosabbak, mint a magyarok. Kortól függetlenül. Igen, egy 5 éves is. Látszik, hogy nincsenek elnyomva a szoci neveléssel, ezáltal van véleményük, amiket meg is hallgatnak, tudnak döntést hozni, amiben hagyják is őket, vannak célkitűzéseik és mindent összevetve sokkal jobban rátermettebbek, mint a magyar gyerekek. Ez utóbbiak ugyanis kisgyerekek maradnak nagyon sokáig, nem önállóak, bújnak anya szoknyája mögé, nem lehet velük beszélgetni, mert nincsenek hozzászokva. Ez persze most csak egy nagy általánosítás, a német gyerekek között is van anyámasszony katonája és magyar kisgyerekből is van rátermett.

Hogy az én korosztályomra is kiterjesszem a dolgot. Miben más egy német felnőtt egy magamfajta magyartól? Öntudatos, bízik magában, tudja mit csinál, önálló, nem érdekli, hogy kinek teszik az, amit és ahogyan csinál, ha úgy gondolja, hogy úgy a jó. Döntéseket hoz, és ami talán a legfontosabb: ki tud állni magáért. Ehhez képest egy szoci nevelésű magyar felnőtt? A már említett folyamatos kétségek, egy dolgot többször is átrág, hogy hogyan is lehet talán esetleg jó, önálló, de sosem biztos a dolgában, folyamatosan azt nézi, hogy mások ehhez vagy ahhoz mit szólnak és ami a legfontosabb: porig alázható és kihasználható. Meg kell mondjam, egy német felnőttel nagyon nehéz versenyre kelni, mikor az ember abban sem biztos, ami egyébként biztos hogy úgy van. És akkor még az egyéb tényezők, mert ugye ki is fog jobban érvelni?? Hát szóval szép kis helyzet.

De akkor lassan a nagy bevezető után el is érkezünk mondandóm lényegéhez, miszerint mit tanultam és látok jónak/rossznak a gyereknevelést illetően, azaz a saját kis útmutatómhoz, amit egyébként férjemmel közösen dolgoztunk ki itteni és otthoni megfigyeléseink és tapasztalataink alapján és vagy már százszor meg is fogalmaztuk, de még nem szedtük össze sosem. 

Már előre szeretném azonban hangsúlyozni, hogy persze minden megfigyelésünk szép és jó, azért a dolog korántsem ennyire egyszerű, illetve nem is ennyire fekete és fehér. Nagyon sok minden befolyásolja az adott szituációt, például, hogy milyen idős a gyerek, addig a pontig is hogy foglalkoztak vele, milyen jelleme van, stb. Szóval nincs bölcsek köve, egyszerűen csak törekedni kell az általunk vélt legjobbra. Ez pedig mindenkinél más. Az, hogy szerintünk mi a jó, az a következőkben olvasható, biztos vagyok benne, hogy mások szerint meg más a jó.
  
Mivel azonban már ez a cikk is borzalmasan hosszúra sikeredett, így úgy döntöttem, hogy magát az útmutatót a következő posztban osztom meg, ami ígérem, nem fog sokat váratni magára. :)

Tovább olvasom »

Modellélet

Van Németországban egy Show, a Germany’s Next Topmodell Heidi Klum vezetésével, amit azt hiszem talán most már 3. éve nézek. Úgy ahogy legalábbis, bár a vasalások alkalmával be szoktam pótolni az aktuális évad hiányzó részeit lévén, hogy itt ha nem figyelek oda a „cselekményre”, akkor sem maradok le semmiről, míg ezt egy jó film esetében nem lehet elmondani. Mindent egybevetve tehát már nézegetem egy ideje magát a sorozatot, ami minden tavasszal kerül adásba és nagy meglepetésemre - magam sem gondoltam volna - modellnek lenni nem csak fényűzés és kacagás.

Az ember azt hihetné, hogy milyen jó ezek a csajoknak, hiszen egyrészt ugye szépek. Másodrészt nem kell mást csinálniuk, mint pózolgatni egy kamerának. Harmadrészt ha jó modellek, akkor beutazhatják a világot, láthatnak szép helyeket és egyáltalán, csak az a dolguk, hogy szépek legyen és ezért még szénné is keresik magukat. Nos, a valóság nem ilyen cukormázas.

Nem tagadható, hogy ebben a showban azért nem az igazi modelléletet látjuk, de azt hiszem azért sok köze van hozzá. Persze mint minden showt, ezt is fel kell turbózni, de ettől még a helyszínek valódiak, a fotográfusok valódiak, a castingok valódiak, a csajok pedig szintén valódiak, kisebb-nagyobb városokból, vagy éppen a nagy paraszti vidékéletből. Egyébként éppen az az egészben a legviccesebb, hogy nagyszájú német csajok végül hogyan törnek meg vagy adják fel az egészet félúton.

Szóval az egész egy válogatással kezdődik, majd kiválasztanak 24 vagy 25 lányt (most nem tudom pontosan mennyit, de nem is számít), aztán indulhat a buli. Kezdődnek a fotózások és a catwalk minden héten, illetve egyéb nehézségekkel is szembe kell nézniük a csajoknak. Mondjuk aki eleve honvágyas és azért sírdogál, mert Los Angeles milyen messze van és hiányzik anyuci, az nem tudom mit gondolt az elején, mikor jelentkezett, hiszen ez már vagy a 10. évad, és lefogadom, hogy ezek a lányok minden évben nézik, szóval tudhatták mire számíthanak. Na nem baj, de most nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy mennyire nincsenek tisztában azzal, hogy milyen is a modellélet.

Mert mivel is kell szembenéznie egy modellnek vagy modellkedni vágyónak?

1. Először is, el kell tudni fogadni, hogy nem elég szépnek lenni. Kő kemény teljesítmény kell, kezdve a jó angol nyelvtudástól a mozgáskoordináción keresztül a mimikáig mindennek passzolnia kell. Be kell tudnod magad mutatni, hovatovább eladni. Nem elég, ha cukin mosolyogsz, ettől még nem esik hasra ebben a szakmában senki.

2. Meg kell barátkozni a ténnyel, hogy ebben a szakmában nem teérted vannak a megrendelők, hanem te vagy a megrendelőért. Ha úgy tetszik kijelenthetjük, hogy csupán egy eszköz vagy, törődj bele. Azt és úgy és akkor kell csinálnod, amikor ahogyan mondják és nem feltétlenül tudod megcsinálni. Igen, vannak furcsa kérések, vannak számodra érthetelen dolgok egy fotózáson vagy akárhol, de ez hozzátartozik és senki nem a véleményedre kíváncsi, hanem elvárja, hogy a legjobb tudásod szerint teljesítsd a megkövetelteket, hiszen ezért fizetnek neked. Lehet kigyót és békát aggatnak rád, pókok közé kell feküdnöd, leöntenek cukros sziruppal, festékkel, sárral, hínárral, víz alatt cápákkal kell úszkálnod, vagy éppen egy helikopterről egy kötéllel lelógatnak. Hogy ez neked nem tetszik? Félsz? Undorodsz? Pech.

Egyébként ezzel nagyon nehezen jutnak dűlőre az öntudatos német csajszik, azt hiszik, hogy mint otthon, itt is valakit is érdekel, hogy ők hogy látják a dolgokat. Pedig nem. Kismillió modell van, és nem látják át, hogy inkább örülniük kellene, hogy ők állhatnak a kamera elé nem pedig valaki más. Hogy ez nekik kiváltság és elismerés, nem fordítva. Elfelejtik, hogy nagyon könnyű mást találni, aki ugyanúgy megfelel, csak éppen esetleg még nem sétált be az ajtón, de secperc alatt kiírom az új castingot és ömlenek is rá, akik még nem voltak eddig. Én meg turkálhatok közöttük, mint a kajában, amit nem szeretek.

3. Aztán az utazások. Már sokan megtapasztalhatták, hogy bizony ez sem az a paradicsomi dolog. Egyik nap Amerikában van egy fotózásod, majd ha ez lement ülhetsz fel a gépre és repülhetsz át Malájziába a másikra. A kettő között egyél, pihenjél a gépen, mert nagy szüneteid amúgy nem lesznek. És mindkét helyen természetesen úgy kell teljesítened, mintha nem ezt csinálnád már egy hete. Közben persze járjál el castingokra is, hogy jöjjenek be az újabb és újabb munkák, viseld el, hogy másból sem áll az életed, minthogy kisminkelnek, kifrizuráznak, majd rohanhatsz az egészet lekaparni magadról,mert a következő válogatáson senki nem arra kíváncsi, hogy az előzőn milyen sminked volt. Ja igen. Furi, de ne sminkelj, mert nem arra kíváncsiak hogy változtat el a smink, hanem rád, hogy nézel ki természettől fogva.

4. Ha megérkezel az új városba tanulj meg eligazodni viszonylag hamar. A modell ügynökségeket nem az érdekli, hogy ismered-e a várost, hanem az, hogy megjelentél-e adott időpontban az adott helyen. Ha nem ott, vagy nem kapod meg a munkát, vagy ha már megkaptad, akkor lehet nem várnak meg vele ha késel és akkor az egész herce-hurca hiába való is volt. Gyorsan bedobnak helyetted mást. Te meg ülhetsz a következő gépre/buszra/vonatra és loholhatsz a következő helyszínre.

5. Mint már említettem, közben persze tartsd formában magad. Lehet, hogy úgy vannak a programjaid, hogy nem az egyikről rohansz a másikra, hanem van egy éjszakád egy szálláson legalább, de az is lehet hogy nem. De ez mindegy. A hajad legyen ettől függetlenül mindig tiszta, a bőröd lehetőleg szép, de legalábbis ápolt, a lábad és egyéb testtájaid tükörsimák, a körmeid mindig rendezettek. Jó szórakozást hozzá egy repülő klotyójában.

6. Majd mikor hulla fáradt vagy mindezen megpróbáltatásoktól, leszel szíves a fotózáson vagy a kifutón úgy cselekedni, ahogy azt mondják. Nem számít, hogy előtte esetleg órákig készülődnöd kell (készítenek), hogy nem jó a cipőméret, hogy éhes vagy, hogy még varrják rád a ruhát és úgy kell állnod, mint egy próbaba addig is, míg nem végeznek, hogy majd összeesel, annyira fáradt vagy. Senkit nem érdekel. Említettem már, hogy eszköz vagy?

7. Aztán ott van a klasszikus. Honvágyad van? Hiányzik a nyugi, a barátok és anyu? Ciki. Aki honvágyas vagy a folyamatosan új emberekhez való alkalmazkodást nem jól viseli, az ne akarjon modellkedni.

Eddig csak arról az esetről beszéltem, amikor feltehetőleg kapsz munkát, de akkor jön a másik oldala.

8. Szóval ahhoz, hogy mindezt menjen és pénzt is keress az egésszel, úgye munkát kell találni. Tehét nem úgy kezdődik, hogy megjelenk a castingon, aztán kapok munkát. Nem. Először is megjelenk egyiken, majd elköszönnek tőlem, hogy nem ezt keresik. Mehetek a másikra, a harmadikra, a negyedikre , a ki tudja hányadikra, mire bejön egy meló. És először csak saját országon belül ugye? Mégis kinek van arra lóvéja, hogy röpködjön ilyesmi miatt a világban? Ok. Akkor az ha lemegy, kezdődhet az egész előlről, a következő munkáig. Azt hihetnénk, hogy ez olyan könnyű, de a folyamatos elutsításokat el is kell viselni. Nem feltétlenül azért utasítanak el, mert nem vagy jó, hanem mert mint írtam már, nem ezt a karaktert keresik. Aztán az is lehet, hogy valóban nem vagy elég jó és sok esetben közlik is veled, hogy nem jól csinálod. Ez itt kérem nem állatsimogató, itt nem rejtik véka alá, hogy mi a helyzet.

9. Nem árt, ha az életedet mesterien tudod szervezni. Egy megrendelés nem úgy jön be, hogy otthon ülsz és várod, hanem neked kell folyamatosan rohannod. Ez azt jelenti, hogy állandóan képben kell lenned, hogy hol milyen casting van és oda kell menni. El tudom képzelni, hogy ez a kezdetekben rengeteg pénzt emészt fel anélkül, hogy különösebben aztán keresnél az egésszel. Ugye senki nem úgy kezd, hogy rögtön menedzsere van, aki majd megmondja mikor hol kell megjelenni és beosztja a programokat. Addig el is kell jutni.

10. Azt hiszed, hogy hipp-hopp belőled is egy Kate Moss vagy Heidi Klum lesz, de aztán kiderül, hogy igazából csak egy vagy több ezer arc közül. Akkor mégis hogyan törj ki? Erre sem árt egy stratégia, különben megragadsz azon a szinten, hogy a saját országodban huszadrangú divattervezők negyvenedrangú kifutóin riszálsz. Ja, mondtam már, hogy nem biztos, hogy ehhez is elég karakteres az arcod? Akkor pedig stratégiázhatsz ahogy akarsz, ha a nép nem eszi, ciki van.

És akkor elérkeztünk a további szakmai nehézségekhez. Miszerint.

11. Jómagam még csak súroltam a fotózás felszínét, de már ekkor láttam, hogy ez sem annyiból áll, hogy nyomogatom az exponáló gombot. De ez legyen persze a fotós gondja. Más dolog, hogy a kamera előtt állni ugyanolyan nehéz, mint mögötte. Leszel szíves tükör előtt gyakorolni a mimikádat és különböző pózokat, hogy nagyon is tudd mi áll jól neked, mi előnyös, hogy tudod magad a legjobban különböző testhelyzetekben mutatni. Ha ott állsz a kamera előtt és állandóan a fotósnak kell beállítania téged, hamar rád fognak únni. Lehet, hogy ad utasításokat, hogy hogyan szeretné, ha néznél vagy állnál, de neked kell kitöltened a maradék részeit a dolognak. Nem megy? Ismét ciki.

12. De van, hogy egyszerűen csak azt mondják, hogy add el magad. Akkor szabad mozgásteret kapsz és csak annyit várnak el, hogy nézz ki jól. Megadják a fotózás témáját, oldd meg. Aki azt hiszi, hogy az ilyesmi az könnyű, az nem lett elégszer lefotózva a hétköznapokban és nem szörnyedt el eleget saját magán a visszanézett képeken.

13. Légy kreatív! A mai technika mellett a fotósnak nem kerül semmibe másodpercenként ellőni egy képet. De te is tudsz másodpercenként mimikát és/vagy pózt változtatni? Ahogy hallod, hogy elkattant a gép, jöhet is a következő póz, nem érünk rá. Van elég a tarsolyodban, hogy esetleg 10 percen keresztül 3 másodpercenként újat mutass? Nincs? Gyakorolj.

14. De van a másik véglet is, amikor a fotós és a megrendelő pontosan megmondja, hogy mit akar látni és neked pontosan azt kell megpróbálnod visszaadni. Gúsba köt a pózzal, hogy hogy nézzél, hogy mit csináljál és akár tetszik akár nem, azt kell csinálni. Mégha közben annyira hülyén is érzed magad, hogy elmondani nem lehet és biztos vagy abban, hogy ennek végeredményeként csak és kizárólag valami borzalom jöhet ki, akkor is. Amit a megrendelő akar, azt kell csinálni. És el kell tudnod úgy adni, hogy ez a legszexibb vagy legfantasztikusabb dolog a világon. (Amúgy hidd el, a fotós tudja mit csinál, jól fog az kinézni még akkor, ha azt hiszed is, hogy az adott póz, legyen az közel egy törött gerinchez kiálló combcsontokkal, akkor sem nézhet ki jól. De. De ez nem a te szakmád, ezt bízd a fotósra.)

15. Aztán akkor nem említettem a kooperációt még, illetve azt, hogy senki nem a lelki világodra kíváncsi, tehát ha eltörik a mécses, nem fognak vigasztalgatni, erőt önteni beléd. Kökemény csajnak kell lenned, bízni magadban, elnyomni a kételyeidet, minden szituációban hűvös profizmussal fellépned. Akkor talán sikeres leszel. Talán. De nem tuti. Aki hisztis kis elkényeztetett babácska, az ebben a szakmában nem marad meg. Hiába szép. Nem elég.

16. Mondd valamit az, hogy versengés? Hogy nem egy olyan világ ez, ahol igazi barátaid vannak, mert itt bizony minden másik modell az ellenséged és le kell tolnod, át kell taposnod a másikon? Nem ilyen lelkületű vagy? Mondjam azt megint, hogy ciki? Mert ő lehet, hogy ilyen. Sőt, nagy valószínűséggel majdnem mind ilyen. Nem fog rajtad senki megkönyörülni és átengedni neked egy állást, csak mert azért sírdogálsz vagy mert szar napod van. Át kell taposnod a másikon még akkor is, ha fizikai fájdalmat okozol ezzel neki vagy saját magadnak szinte. Elesik a kifutón? Az ő baja. Téged nem ápolónőnek szerződtetek, hanem hogy bemutasd a ruhát.

17. Jah igen, majd elfelejtettem. Család és magánélet? Hááááttt... Szokj hozzá, hogy bár folyamatosan emberekkel vagy körülvéve, olyan magányos leszel, mint a kisujjam. Ha fontos a szombat esti buli, a hétvégi mozizások, a szerda esti sörözések, ne akarj modell lenni. Legalábbis ne gondold komolyan. Akkor tanulj, csinálj diplomát, szerezz egy szakmát, aztán mellékesen modellkedhetsz ha van kedved, de nem ez lesz életed fő irányvonala. Csak mondom.

És igen. Mindezzel nincsenek tisztában sem azok, akik erre a műsorra jelentkeznek, sem a közvélemény. Szép pofi, jó pasik és csillogás? Hát nem. Az egész egy borzasztó rabszolgamunka, kiszolgáltatott helyzetekkel, irdatlan energiaelszívással, rideg környezetekkel, barátságtalan emberekkel. Hogy őszinte legyek, bár mindegy kislány álma a dolog, így, felnőtt fejjel, hogy már van egy kis betekintésem a dolgokba, én nem szívesen csinálnám. Borzasztóan stresszes, erőt próbáló dolog, amire nagyon fel kell készülni lelkiekben, testiekben és egyáltalán. Ez tipikusan az a szakma, amit vagy szívvel-lélekkel csinálsz, vagy elsüllyedsz benne és felzabál.

Amikor egyébként elkezdtem nézni a sorozatot szembe is tűnt és őszintén meglepett, hogy ez a Heidi Klum tulajdonképpen mennyire egy tökös csaj minden nyávogásának ellenére – cikizik a hangja meg a stílusa miatt, de szerintem nem kéne -, de ami a legfontosabb, mennyire nem anyáskodó, lelkizős, meg egyáltalán nem egy kis (bocsánat, erre nincs szebb szó) pi*ácska. Na de mondom miért nem hisztikriszti hercegnő? Hát modell nem? Az. Méghozzá nagyon sikeres (volt). És most már tudom, hogy nemhiába nem egy hisztis kis hercegnő. Először azt hittem, hogy áhh, biztos csak mert egy rideg német csaj, de nem. Ha nem ilyen lenne, nem tudnánk ma, hogy ki is az a Heidi Klum.

Tovább olvasom »

Tanulóvezetők aranyköpései

Bár ezek vicces dolgok, azért emlékezzünk vissza, hogy mi sem úgy kezdtük a vezetést, hogy minden flottul ment. Bizony összegabalyodott néha a lábunk, izgultunk, féltünk a másik autótól, nem mertünk haladni a forgalommal és egyáltalán. Elég nagy fejtörést okozott a váltás folyamata is és akkor még ezernyi más dologra is figyelni kellett. Ha nem is kérdeztünk olyan nagy ostobaságokat, vagy nem mondtunk olyan vicceset, mint az alábbiakban olvasható, azért biztos vagyok benne, hogy majdnem mindenki izzadt a kormánynál, ha máskor nem, a vizsga alkalmával.

Az alábbiakban egy válogatást találtam a neten (sajnos forrás nélkül), de olyan jót szórakoztam rajta, hogy mindenképpen meg akartam örökíteni a blogon.

Elkezdett esni az eső.

Tanuló: Ezt a vízsöprőt hogy is kell bekapcsolni?

Én: Az ablaktörlőre gondolsz?

Tanuló: Belelóg a kormány a szemembe!

Tanuló: A benzines autót is úgy kell kormányozni, mint a diesel-t?

Tanuló beül a kocsiba, majd pumpálja felfelé az ülést, hogy kilásson:“Akkor először felcsinálom magam!”

Tanuló: Uuu, messze vagyok az üléstől!

Én: Miért rángatod a kormányt?

Tanuló: Mert beleakadt a kezem a másikba!

Tanuló: Uuu, a kuplungot véletlen visszafelé nyomtam be!

30-as övezet jobbkéz szabály. Tanuló nem ad elsőbbséget, befékezek,majd tájékoztatom, hogy elsőbbséget kellett volna adnia!

Tanuló: Szombaton is?

Lakott területen csak 50-nel szabad menni!

Tanuló: Az nem csak ajánlott?

Előttünk átment a piroson egy busz.

Tanuló megy utána, befékezek és rászólok hogy piros a lámpa.

Tanuló: Uuuuu…azt hittem a buszon ülök!

Vizsgán: Széchenyi téren parkolunk,úgy sikerül beállni,hogy csak az egyik oldalon lehet kiszállni.

Vizsgabiztos: Kisasszony! Az oktató még csak valahogy ki tud szállni, de én nem.

Tanuló: Anyukám is így parkol. A mama meg mindig átmászik a másik oldalra és ott száll ki!

Piros a lámpa, megállunk. Megérkezik mögénk egy busz, a tanuló a járó motort még egyszer elindítja. Gyorsan lekapom a kezét az önindítóról, majd megkérdezem “Mit csinálsz, hisz jár a motor?

Tanuló: Gyorsan elindítom még egyszer, mert ha lefulladnék a második indítással még van esélyem elindulni, hogy a busz ne jöjjön belénk!

Rutinpálya, első óra.

Tanuló: Ha elfárad a lábam, a másik lábammal is nyomhatom a kuplungot?

Rutinpálya: Egyesben már tudok tolatni!

A kanyar előtt engedd fel a kuplungot!

Tanuló: Nem nyomom csak a lábam nem engedi fel!

Tanuló: Ha tolatok ki a parkolóból, akkor hátrafelé indexelek?

Én: Ha kijövünk a körforgalomból, jobbra hátra kell nézni!

Tanuló balra néz hátra, rászólok, jobbra mondtam!

Tanuló: De az nem esik a fejemre!

Széchenyi téren jobbra kis ívben kanyarodunk, szemből balra kanyarodik egy busz.

Tanuló: Ugye a busznak van elsőbbsége?

Én: Hogy lenne, mikor mi kanyarodunk kis ívben?

Tanuló: Jó értem én, hogy kis úton nekem van, de ilyen nagy úton is?

Szeged: Kossuth Lajos sgt. Nagy krt. kereszteződése: piros lámpánál állunk.

Tanuló: Ha zöld lesz mi is elinduljunk?

Én: Dehogy is, várjuk meg mi jöhet azután!

Tanuló: Ha lámpa van az útkereszteződésben, minek van tábla is? Csak össze zavarja az embert, azt sem tudom most mit nézzek!

A TIK-nél kanyarodunk balra, jön szemből egy autó, aki jobbra kanyarodik.

Rálépek a fékre. Kinek van elsőbbsége?

Tanuló: Megegyezés alapján,mi megyünk!

Én: Ezt kivel egyeztetted le?

Rutinpálya: Most miért balra megy az autó rosszul váltottam?
Én: Nem, rossz fele kormányzol!

Tanuló: Amikor úgy megyek, hogy jövök, akkor kettesbe kell kapcsolni? 
Hm…

Tanuló: Elindulás előtt, el kell indítani az autót?

Vasúti átjáró: Lassítani kellene, szétnézni..

Tanuló: Minek, ha jön a vonat úgy is lecsukják a sorompót!

Hm.. milyen igaza van, erre mit mondjak?

Tanuló: Ha szemből jönnek, akkor én megyek, vagy Ő jön? (És ez pont így is van, de mi a kérdés? )

Tanuló: Hú a hülye majdnem nekünk jött, még jó hogy fékeztél!

Én: Én a STOP tábla miatt fékeztem!

Tanuló: Akkor ezzel azt akarod mondani én vagyok a hülye?

Megyünk a városban, egyszer a tanuló hirtelen nyom egy padló féket.

Én: Mit csinálsz?

Tanuló: Véletlen ráesett a lábam a fékre!

Rutinpálya: Állítsuk be a tükröket!

Tanuló: Ez gyárilag nincs beállítva?

Vizsgán a Széchenyi téren kellet parkolnunk két kocsi közé.

A tanuló kiválaszt egy olyat, ahova 2 autó is bőven befér, a vizsgabiztos rászól “Hölgyem olyan helyet keressen ahova mellénk nem fér be még egy autó.”

A tanuló kiáll, majd újra vissza tolat, de úgy hogy a két parkoló közé!

Tanuló: ” Na így már nem fér be mellénk senki!”

Rutinpálya: Tekerjük maximumig a kormányt jobbra, majd max. balra!

Tanuló: Értem akkor hullámozzunk össze-vissza!

Esős havas úton, már alig látunk ki a kocsiból.

Bekapcsolom az ablakmosót,tanuló hirtelen becsukja a szemét, majd ezt mondja:

Úúú majdnem a szemembe ment!

Rutinpálya: körbe-körbe körözünk,

Tanuló: Jaj, összekavarodott a kezem!

Esti vezetés:

Tanuló: Sötétben is úgy kell ilyen csúszós úton fékezni, mint nappal?

Vezetés közben: Otthon milyen autótok van?

Tanuló: Samsung!

Megyünk az úton, egy kicsit belóg egy autó az úttestre.

Tanuló: Indexeljek egy kicsit?

Klinikák felől megyünk le a rakpartra. 30-as tábla van kirakva a lejtő miatt. A feloldó táblához érve (fehér alapon fekete csíkkal áthúzva) megkérdezem a tanulótól az milyen tábla?

Tanuló: Úgy tudom itt szokták a halottak hamvait beleönteni a Tiszába.

Tisza Lajos Krt.-ról kanyarodunk be a Szentháromság utcába az SZTK-nál.

TELI ZÖLD a lámpa,a tanulóm nyomja a féket.

Miért nem megyünk? - kérdezem csodálkozva.

Tanuló: Nem látod hogy PIROS a lámpa, mert nem világít a jobbra zöld nyíl!

Kelemen utcai gyalogos átkelőhelyhez ér két gyalogos, a tanuló megáll, majd átengedi őket.

Tanuló: Ezért a vizsgán kapok plusz pontot?

Én: Persze! Négy plusz pont után elüthetsz egy gyalogost!

Tanuló: Komolyan?

A Lámpánál állunk és várunk a zöldre.

Tanuló: Amikor egyenesen zöld lesz akkor lesz zöld előre is?

Érti ezt valaki?

Móravárosi krt: A besorolás rendjét előjelző táblához érve megkérdezem a tanulót, milyen tábla ez?

Tanuló: Használati útmutató az útkereszteződéshez!

Kossuth Lajos sgt Nagy krt kereszteződésben zöld a lámpa, tanuló lelassít, majd megáll.

Miért állunk meg, zöld a lámpa!

Tanuló: Látom, de úgy is mindjárt átfog váltani és nem akarok bele menni a sárgába!

Tanuló: Vili! Olyan nehéz benyomni a kuplungot, nem lehetne kicserélni a Tiedre?

Átszerelhetjük, de ez rajtad nem segít!

Leesett a hó: Az autóval megcsúszunk a fékezésnél a lámpa előtt!

Tanuló: Úristen elkopott a fékem!

Első óra a rutinon!

Tanuló: Ez a baloldali izé ( kuplung) extra a kocsiban vagy alapfelszereltség?

A mienkben nincs ilyen, fater meg azt mondta luxus autónk van!

Két villamos jön közvetlen egymás után, tanuló megáll, majd azt mondja: He he észrevettem a villamost!

Ahogy elmegy az első villamos hátra nézés nélkül neki a második villamosnak!

Befékezek: Ne menjünk neki a villamosnak!

Tanuló: Észre sem vettem, hogy leszakadt a vége!

Tanuló: Tök jó csizma van rajtam, legalább ebben érzékelem a KUPLUNGOKAT!

Próbáljunk egyenesen menni az úton és ne csellengjünk!

Tanuló: nem csellengek,csak melegítem a gumikat,hogy ne csússzon az úton!

Hahóóó! Ez nem F1-es autó!

Tanuló: Most nem értem ha jobbra kanyarodok miért indul be az ablaktörlő! Valamivel össze van kötve?

Én: Az a baj,hogy Te az ablaktörlővel szoktál jobbra jelezni!

Tanuló: Basszuuuus! Ne ird be kéérlek!

Gyalogos-átkelőnél áll egy gyalogos! Nem engedjük el!

Én: Ezt a gyalogost át kellett volna engedni!

Tanuló befékez: Most akkor tolassak vissza?

Leesett az első hó!

Megjön a tanuló, beül a jobb oldalra a helyemre.

Én: Most miért oda ülsz?

Tanuló: A hóban is én vezessek?

Rutinon:

Tanuló: Melyik a féklámpa kapcsoló?

Én: Olyan nincs, ha rálépsz a fékre, akkor világít a féklámpa.

Tanuló: Akkor csak egyszer rálépek, majd kiszállok és megnézem,hogy világít-e?

Én: Ha olyan gyors vagy mint Superman, akkor igen, így is lehet!

Tanuló: Nem értem miért nem indul a kocsi, pedig tövig be van nyomva a kuplungom!

Pont ezért!

Második óra a rutinon:

Tanuló: A múltkor is erről volt a kormány? Olyan fura!

Vezetés közben:

Tanuló: Vili! Mikor múlik már el ez a gyomorgörcs?

Én: A Tied, vagy az enyém?

Tanuló: Azért fulladtam le, mert az előző tanuló elállította a váltót!

Rutinpálya 6.-ik óra.

Tanuló : Vegyük már át a pedálokat! Fék, kuplung, gáz.

Én: Nem!

Tanuló: Na már megint mi változott? Ha állandóan változtatod a pedálokat, soha nem tanulok meg vezetni!

Nagyon jóóó! Azt hittem viccel. De neeem!

Móravárosi krt.

Én: Hova rohanunk 50-nel, mikor 30-as tábla van kirakva?

Tanuló: Láttam azért jöttem be a belső sávba, itt lehet menni, nem? A 30-as csak a külső sávra vonatkozik! 
Lehet ez már a 2023-as KRESZ!

Vasárnap!

Tanuló: Vasárnap is meg kell állni a STOP táblánál? Ilyenkor nincs is forgalom!

Hát igen, mond valamit…

Szét kellene nézni,hogy jön-e a villamos!

Tanuló: Tegnap is pont ekkor vezettem és akkor sem jött!

Tovább olvasom »

Érdekes családom - Kapcsolatom a szüleimmel

Szokták volt mondani, hogy minden családnak megvan a maga keresztje és bizony ez a kereszt nagyon különbözőképpen nézhet ki. Vannak súlyosabb esetek és vannak kevésbé azok, de mindenki a maga baját véli a legsúlyosabbnak, ami azt hiszem érthető is. Amíg nem ismerünk olyan esetet, ami rosszabb lenne a sajátunkénál, nem is lehet elvárni, hogy ez másképp legyen. Márpedig hallani rosszabbról és tudni milyen az, két különböző dolog.

Az én családom keresztje a harmónia teljes hiánya. Valahogy nem vagyunk képesek a másik dolgainak örülni és mindenben csak az ördögöt látjuk a falon. Valójában ez az egész hosszútávon nagyon fárasztó és hogy őszinte legyek, én nagyon nem szeretem. Nem szeretem, hogy oda kell figyelni kinek mit és hogyan mondd az ember, hogy hajlamos vagyok mindenben csak a szálkát keresni és azt sem, hogy nem egyenlő senki senkivel. Borzasztóan szívja az energiámat. Mondhatni, a saját családom életem energiavámpírja. De a történet nem itt kezdődik.

Anyai nagyszüleim már eleve elég érdekes emberek (voltak részben, nagyapám már meghalt). Ezt nem csak nekem, mint gyereknek kellett megtapasztalnom, hanem már anyukámnak is. Az ő családjában fennállt a klasszikus „a kisebbet szeretik a legjobban” esete, aminek az volt a következménye, hogy ő valahogy sosem tudott úgy érvényesülni a szüleinél, mint a húga. Igaz, elbeszéléseiből arra következtetettem, hogy valamelyest nem is illett bele jellemileg sem a családi képbe – ellentétben a testvérével -, amit lázongó természete még tovább súlyosbított.

Ennek hatására már ott is versengés alakult ki a szülői kegyekért, amiben anyukám sosem lehett a győztes, teljesen mindegy mit is csinált. Ez egyébként eléggé meg tudja keseríteni egy ember életét, hiszen mindenki arra vágyik, hogy a szülei igenis becsüljék meg, szeresség, büszkék legyenek rá. Emellett az ő életét még tovább nehezítette az is, hogy párjául nem egy karakán embert választott, csupán egy végtelenül jószívűt és dolgost. Nem tudom mondjuk mennyire lett volna igénye a karakánságra, mert tapasztalatom alapján (mint nagyapám is) nagyon szereti, ha az ő véleménye érvényesül, az ő igazságával.

Mindezen fiatalkori szituációknak és tapasztalatoknak köszönhetően, illetve egy erős partner hiányában, elkerülhetetlen lett, hogy már ő maga se legyen egy kiegyensúlyozott felnőtt. Az ember persze azt gondolná, hogy mások hibájából tanulva ez majd később változni fog, de ez sem feltétlenül van így, ez is az egyéntől függ. Így esett, hogy anyukám mindig is nagyon dolgozott azon, hogy ő és az ő családja is elfogadásban részesüljön a nagyszülőknél, észre sem véve, hogy ezzel nem mást áldozott fel, mint saját alapított családját a beleszületett családja előtt. A legrosszabb az egészben pedig az, hogy ez utóbbiak véleményem szerint még jót is nevetnek az egészen, de kihasználni mindig is kihasználták a pozitív oldalait.

Elérkezett tehát az az idő, hogy édesanyám is családot alapítson választottjával. Lett is 3 gyereke, a 3. nagy korkülönbséggel lemaradva a másik kettő mögött. Az ember megint azt hihetné, hogy akkor ő volt a kiskedvenc, de ez esetben ez sem így alakult.

Mindhárom gyereknek megvolt a maga nehézsége. A legidősebb, nővérem péládul állandó figyelemért harcolt. Ezt azonban olyan jól sikerült neki végigvinni, hogy a mai napig ő az etalon, bármilyen kérdésben is, bár a szüleim iránta való nagy imádatának azt hiszem az is az oka, hogy a nagyszülői oldalról ő volt az egyetlen elfogadott unoka hármunk közül. Ez persze anyukám szemében piedesztálra emelte őt, amiről a mai napig nem is esett le, apukám meg mindent úgy lát mint anyukám. Nemhiába is működik a házastársi kapcsolat. Bátyámnál már más volt a helyzet, ő nagy csatákat vívott mindig is anyával. Természetében kiköpött mása anyának, két dudás pedig sosem fért meg egy csárdában (azt hiszem ez volt a helyzet anyu és az apja között is). Mindketten nagyon nehéz természetűek és nagyon megvan a véleményük mindenről (ez apán kívül amúgy mindegyőnkre igaz. Merthogy apának az a véleménye, ami anyának).

Aztán persze voltam én, a kicsi. Nekem két irányvonal volt a nevelésemben. Az egyik, hogy úgy sem leszek olyan jó, mint nővérem (azaz bármit is csináltam, mindig is bezzeg nővérem volt rá a válasz), a másik meg, hogy mivel anya nagy mértékben le volt foglalva a bátyámmal vívott harcokkal, így én mondhatni csak úgy mellékesen felnőttem a háttérben. Mint olyan, semmi jelentőségem sincs a mai napig a családban, hiszen se nem tapostam a figyelemért, mint ahogy azt nővérem teszi, illetve sosem voltam eléggé vehemens ehhez, se nem ellenkeztem anyánkkal, mert nekem sokáig az ő szava szent volt. És persze ott volt mindig is a megfelelési kényszer, hogy egyszer engem is úgy elfogadjon, mint nővéremet. Ehhez persze még az is hozzájárult, hogy én viszont egy korosztályba tartoztam a húga gyerekeivel, akik a nagyszülőknél már születésük jogán is jobbak voltak, mint én (teljesen mindegynek véve az ugyanolyan vagy akár esetenként jobb eredményeimet az iskolában és az azon kívüli területeken), így hát anyu is úgy gondolkodott, hogy valószínűleg az ő szülei szava is szent, ergó tuti minden úgy van, ahogy azt a szentélyben mondják. Mondjuk ki, esélyem sem volt soha a szülői odafigyelést és megbecsülést elnyerni (mint ahogy már anyának sem volt), de ehhez is idő kellett, míg rájöttem, elfogadásán pedig még dolgozom. Más kérdés, hogy én erre rájöttem és más döntésre is jutottam végül a kérdésben, mint anyu.

Az ember tehát vannak dédelgetett álmai, de valamikor kénytelen felébredni és szembenézni a valósággal. Mikor már 20 éve hallgattam, hogy igazából semmi nem jó, amit csinálok, mertha valamit is elértem, akkor de a nővérem, ha meg valamit nem úgy csináltam, akkor is de a nővérem, de legalábbis akármi is volt, de a nővérem. Erre a tényre amúgy még közeli családi barátaink is felhívták anya figyelmét, hogy jó lenne nem folyamatosan a földbe döngölnie engem ezzel, hiszen (micsoda csoda), de minden gyerek más, nagy sikereket nem értek el e téren, a tendencia tartotta és tarja magát.

Szóval ott ültem 20 évesen az egyetemen, éppen a nem tudom én hányadszorra kisírt állapotomban, merthogy nem vagyok olyan, mint a nővérem, ha megpusztulok se, mikor is megismertem későbbi férjemet, aki egy teljesen más világszemlélettel robbant be az életembe, mint amit eddig ismertem. Ő terelgetett abba az irányba, hogy ne foglalkozzak azzal, ha nem felelek meg, akkor nem felelek meg és kész. Éljem az életem, foglalkozzak a dolgaimmal, a családommal éppen ahogy jól esik, de ne befolyásolja folyamatosan a döntéseimet az, hogy vajon anyám mit szólna hozzá (egyébként ez a mai napig az első gondolatom, ha valamit el kell döntenem, de aztán le is rázom magamról azzal, hogy mivel teljesen mindegy mit csinálok, úgy sem lesz jó, ezért aztán valljuk be, tök mindegy mit gondol róla anyám).

Ekkor kezdődött el egy hosszas folyamat első fejezete, mégpedig az, hogy érzelmileg függetlenítsem magam ezektől a dolgoktól. A folyamat lassan 10 éve tart és még mindig nem vagyok független tőle, de lassan már annyi pofont kapok annyi oldalról szeretett családom részéről, hogy az ember tényleg nem tud mást csinálni, mint azt mondani, hogy hát jó. Ha nem, hát nem.

Ezen idő alatt megismertem egy másik családod is, férjem családját (illetve férjem gyerekkori haverjának családját is),  aminek szintén megvan a súlyos keresztje mégis, van egy nagyon fontos vonása. Hiányzik a rosszindulat, az irigység, a versengés. Most a szűk családi körre értem. Hogy bármit mondhat az ember, nem lesz miatta elítélve, nem sértődik be miatta a másik évekre, nem néznek rá csúnyán, mi több, számít a véleménye. Említettem, hogy ugye semmi jelentőségem nincs a saját családomban, ezzel együtt a véleményemnek sem. Ezért aztán furcsa volt, mikor először találkoztam azzal, hogy van, aki bizony az én véleményemet is meghallgatja és akár még fontolóra is veszi, amit mondok. Tényleg furcsa érzés. És ugyanez férjem legjobb barátjának családjánál is, akiket volt szerencsém nem olyan rég megismerni. Hogy ott a gyerekeknek nem „kuss a nevük”, hogy ők beszélgetnek nagyon is fontos dolgokról a szülőkkel, hogy egyenlő félként vannak kezelve a családi életben, meg vannak hallgatva, kötetlen beszélgetésekben vesznek részt és egyáltalán, az ember nincs görcsben, hogy esetleg valamit nem úgy mond vagy csinál, hanem tényleg szabad lehet az otthoni családi légkörben és nem kell attól tartania, hogy mikor melyik oldalról fúródik egy penge a hátába.

Azt hiszem eddig nem is igazán fogalmazódott meg bennem, hogy ilyen is létezhet, hiszen nem ismertem. Sokáig teljesen meg voltam arról győződve, hogy a mi családunk egy etalon, hogy ez a normális, ami nálunk van és minden tökéletes és nekem igenis küzdenem kell azért, hogy olyan legyek, mint nővérem, teljesen normálisnak véve a dícséretek és a törődés hiányát is.

Érdekesnek találom, hogy anyában sohasem fogalmazódott meg az az igény, hogy ha a saját családja nem fogadja el, akkor ne fogadja el, a születendő gyermekeit nem ebben a torz világszemléletben akarja felnevelni, jobban mondva, nem így. Mert bennem megfogalmazódott. Bár anya soha nem vette komolyan amit mondok, így gondolom azt se, amikor bizony azt mondtam neki, hogy az én gyerekeimmel, azaz az unokáival nem fogja azt csinálni, mint a nagyszüleim velünk unokákkal, mert én ennek nem vagyok hajlandó kitennia családomat, kerül amibe kerül. Engem megkülönböztethet, lehet a fejemhez a bezzeg nővéremeket vágni, de a gyerekeim ebből nem fognak kapni, mert nem fogom megengedni. És az apjuk sem.

Most dokan azt hihetitek, hogy ördögöket látok, de van egy megmásíthatatlan tényem az igazamat alátámasztva. Mégpedig a férjem, aki mint mondtam, nem ebben nőtt fel. Ő ugye csak az én férjem és mint olyan, velem együtt lesüllyedt a nem számít vonalra, aminek bizony már ő is hangot adott. Azaz, az én befolyásolásom nélkül is érzi, szóvá tette nálam. Amikor otthon vagyunk ugyanis, valahogy mindig csak tőlünk az elvárás, hogy szolgáljuk ki az egész famíliát, a többieknek egy rossz szó nem lesz szólva, ha nem szedik le az asztalt, nem segítenek kávét csinálni vagy egyáltalán. Bátyám esete sem könnyű, de ha nővérem valamihez hozzányúl, természetesen arannyá válik és nagy köszönet jár érte, míg ha én csinálok meg valamit az természetes, mi több, mi az, hogy csak ennyit.

Egyébként férjemnek az volt az első ilyen döfés, mikor is anyám az esküvői tortánk vágása közben szalajtotta el őt, merthogy ő szomjas és hozzon neki vizet. Férjem karakán ugyan, de végtelenül türelmes természet, szóval hozott neki és nem szólt semmit, de utána nem átallotta szóvá tenni nekem, hogy csak a körülményekre volt tekintettel, mert az embert ne küldjék már el a saját esküvői tortája mellől, amikor mindenki amúgy is őt figyeli, csak azért, mert anyós nem hajlandó tenni 3 métert a pultig és pont akkor akar vizet inni. Ezzel pedig tényleg nem lehet vitatkozni, igaza van. (És ez nem az első és utolsó ilyen eset volt csak aznap.)

Egyébként ugyanezen nap reggel, tehát az esküvőm reggelén történt, hogy útravalóul nem mást kaptam anyámtól míg vitt a fodrászhoz és kozmetikushoz, ahol aztán egyedül ott is hagyott, hogy de aztán ha megyek ennek és ennek az esküvőjére, akkor mennyi pénzt illik majd vinnem. Reggel, az esküvőm napján. Esetleg valami olyasmi, mint de örül, de izgatott, mint örömanya, ne izguljak, biztos minden jól fog menni, ilyesmik, nem, azt nem. De ha majd másnak lesz az esküvője, hogyan illik megjelennem, az fontos volt. Más kérdés, hogy úgy visszamondtam neki a véleményemet, ami nem megszokott tőlem, de a reakciójából ítélve nem hiszem, hogy valamennyire is megérintette. És ez itt a lényeg. Ugyanis ekkor kezdődött a folyamat második része, azaz a tényleges érzelmi kötődés lerázása, hiszen a másik féltől ez úgy sincs meg.

Mindig is gondolkodtam azon, hogy miért nem vagyok közvetlen, miért nem szeretem, ha megölelnek, ha hozzámérnek, ha bejönnek az intimszférámban, miért teremtek és tartok fennt kapcsolatokat olyan nehezen, miért nem tudok dícséretet és bókokat fogadni, miért nem hiszek magamban és a tudásomban, miért alázhat meg bárki ember fia anélkül, hogy ezt szóvá tenném. Aztán felnőtt fejjel már rájöttem, hogy bár szokás mondani, hogy nem lehet a múlton keseregni (valóban nem), de azt még pszichológusok sem vitatják, hogy az emberre kihatnak gyerekkori élményei. Én pedig ilyen téren semmit nem kaptam anyától. Vagy ha igen, túl keveset ahhoz, hogy legyen jelentősége. Őt magát sem vagyok képes rendesen megölelni, nem érzem, hogy bármit is szívesen elmondanék neki (ennek egyébként egyéb okai is vannak), vagy akármiről is érdemes lenne vele beszélgetnem. Évekig próbáltam ez utóbbit is. Nem voltam soha komolyan véve, hogy már magamat sem veszem komolyan, illetve még a testvéreim sem vesznek komolyan, meg aztán igazából a munkatársak sem és lehetne is sorolni. Nem is csoda. Mégis miért venne komolyan akárki is olyasvalakit, aki saját magát nem képes komolyan venni? És ennek és a fent említetteknek akkor is van hatása a mostani életemre, ha távolról, mintegy idegenként szemlélem azt, függetlenítve magamat a „traumáimtól”.

A történetnek gondolom viszont nem az utolsó cseppje, de már az utolsó cseppjek egyike, mikor is teherbe estem. Ez is mintegy elvárás volt már, annyira nem volt megható pillanat, mikor végül nagy örömmel elmeséltem otthon. Hisz mi ebben is az újdonság? Nővéremnek már két gyereke van. És ha lehet egy sejtésem, az eddigi tapasztalataimra alapozva úgy gondolom, hogy az ő gyereki mindig is többet fognak érni anyuék szemében, mint az enyémek. Más kérdés, hogy anyával ellentétben bennem nagyon is erős az igény, hogy a saját gyerekeim boldogságát egy ilyen oltáron ne áldozzam fel, legyen ennek bármilyen ára. Az embernek ugyanis innentől fogva két családja van. Az, amelyiknek akkor sem felel meg, ha a nyakát szegi is, illetve az, amelyet „létrehoz”. És mivel az utóbbiban alaphangon a szeretet a feltétel nélküliségből fakad és indul, számomra nem kérdéses, hogy mibe fogom az energiáimat ölni. Sajnálom, hogy anya ezt a mai napig nem így látja.

Szóval igen, terhes lettem. Erre a nagy családi karácsonyi otthonlétem alkalmával nem az volt a válasz, hogy a kismama csak kímélje magát (anyósom ezzel ellentétben egy tányért nem volt hajlandó hagyni, hogy megfogjak, már már valóban kényelmetlenül éreztem magam emiatt), hanem teljesen természetes, hogy továbbra is kiszolgálja a családot, amelyből most mindenki jelen volt, azaz összesen 8 fő rajtam és a férjemen kívül. Igaz, csak én voltam terhes a megjelentek közül és bár nem gondolom, hogy akkor az embernek rögtön királykisasszonnyá kell változnia és a körme is letörik, ha csak ránéz valamire is, igenis, minek után volt olyan nap, hogy annyira elfáradtam, hogy majd leszakadt a derakam és egyszerűen erőmből nem ment tovább, nem azt vártam volna el válasznak, hogy ne hisztizzek. Nem hisztiztem hát. Elmentem aludni. Amikor pedig mondtam, hogy nem fogom hazavinni nyáron a másfél hónapos kisbabámat a hosszú úton, hogy lehessen nézegetni mi volt a válasz? De nővérem hazavitte. Ki gondolta volna, hogy megint van valami, amiben ő jobb??!

Azt hiszem ez volt az a pont, amikor azt mondtam magamnak, hogy én ezt nem bírom tovább és nem is akarom tovább csinálni. Ezt a részét az egésznek feladom, akkor legyen a nővérem a jobb, még terhességben is, vagy akármiben, amiben eddig is mindig jobb volt, vigyázzunk ki mit mondd a bátyámnak, aki megteheti, hogy oda se dugja az arcát egy családi összejövetelre ilyen olyan okoból (ez egy másik történet) még könyörgésre sem, én és a családom pedig ne számítsak, ne legyek lényeges. Elfogadom tehát, akkor ne számítsak, ne számítson a férjem, ne számítsanak a születendő gyermekeim, ne számítson a véleményem, az életünk, semmink se. Viszont akkor a következmények se számítsanak. Miszerint a szüleim véleménye akármihez is, amit innentől fogva csinálunk. És bizony, eljutottam arra a pontra, hogy valóban nem számít mit gondolnak, mit váránk el, mit akarnának, mi van egyáltalán.

Tudom nagyon jól, hogy születendő gyermekemnek és a férjemnek fontos és értékes vagyok és leszek. Adott szeretetemre kapok is szeretetet, törődésemre törődést, odafigyelésemre odafigyelést, nem kell versenyeznem és jobbnak lennem senkinél, nem kell félnem, hogy egy esetleg nekem is megengedhető roszabb pillanatomban mit mondok vagy teszek. És anyósoméknak is fontos vagyok, tehát mégis van bennem valami, amit el lehet fogadni, ami megfelel, amit szeretni lehet. Ha egyik piac nem fogékony mindarra, amit kínálni tudok, akkor a másikon fogom. Vagyok már ennyire független érzelmileg, hozzáteszem nem saját döntésemből és nem kis energiámba tellett eddig eljutni. És időmbe. Mert 10 év sok idő. De ezt máshogy nem tudtam kezelni és nem is láttam és látom értelmét már máshogy kezelni. És ezért senki nem ítélhet el.

Tovább olvasom »